MADI GÉZA

Azzal kezdődött, hogy több mint tíz év után a kommunisták visszakerültek a parlamentbe. Szerencsére most nem foglalták el az összes széket, mint annak idején, de azért egynéhányan ott vannak. Ott ülnek, és a népszavazást tűzték a zászlajukra (hadd idézzünk fel egy korabeli szófordulatot is). Ha manapság referendumról esik szó, biztos, hogy a harmadik mondatban benne vannak a demokratikus parlament vörös újoncai: az egyik napon az ország NATO-meghívása ügyében követelik a véleménynyilvánítás eme formájának alkalmazását; a másikon a parlamentben a többi képviselővel együtt ők is rábólintanak arra az indítványra, amelyben a kormányzat kéri a köztársasági elnököt, hogy írjon ki népszavazást az ország európai uniós csatlakozásáról. Szóval, ha referendumról esik szó, a kommunisták ilyen vagy olyan formában szerepet vállalnak. Furcsa módon a főszerepet azonban egy eddig megrögzött antikommunistára osztották, akiről lassan kiderül, hogy minél jobban nem kedveli az Észak-atlanti Szövetséget, annál jobban szereti volt ellenségeit. És az élre állva felemeli a munka – értsd: aláírásgyűjtés – vörös zászlaját. Ha a kereszténydemokrata Ján Čarnogurskýval megerősödött kommunistákon múlna, összekapcsolnák a teljes valószínűséggel sorra kerülő uniós referendumot a talán kiírandó NATO-népszavazással. A nagyvárosokban ezekben a napokban vonultak ki az utcákra áldozatokat és aláírásokat gyűjteni a párt aktivistái. Előkerültek a táskákból az első ívek, és a legfrissebb hírek szerint már összejött az első néhány száz aláírás is. Elvtársak! Csak pár száz? Elvtársak, ilyen munkatempóval nem lehet teljesíteni a tervet (hogy a végére is jusson egy korabeli kommunista szófordulat).