Litvánok kampánya

Megnyugodhatnak a litvánok. A részvétel meghaladta a referendum érvényességéhez szükséges ötven százalékot, ami önmagában is jelentős eredmény, a kilencven százalékos igen az EU-tagságra pedig minden várakozást felülmúló siker. Kézenfekvő a párhuzam: jó lenne, ha pénteken és szombaton nálunk is legalább ilyen arányban győzne a józan ész. Már kevés a kampányidő arra, hogy valamit is hasznosítanunk lehetne a litván tapasztalatból, tanulságok azonban vannak. Elsősorban azt kell aláhúzni, hogy Litvániában a helyzet sokkal nehezebb, mint itt, náluk a kampány során – érthetően – markánsabban jelentkeztek a szuverenitással kapcsolatos aggodalmak, sokkal többen tették fel a kérdést: nem fog-e Brüsszel ugyanúgy diktálni nekik, mint korábban Moszkva? Litvániában a falusi lakosság is sokkal elégedetlenebb a helyzetével, ott erősebben tartotta-tartja magát a meggyőződés, hogy az uniós tagság a városiaknak előny, a parasztságnak nem. Ezért volt nagy a veszélye annak, hogy az alacsony részvételi arány miatt érvénytelen lehet a népszavazás. Nos, ezért mondható el, hogy a litván népszavazás sikere nem kis mértékben a vilniusi kabinet, az ottani parlamenti pártok hatékony kampányának köszönhető. Szlovákia ebből a szempontból is raritás. Négy tagjelölt országban már megvolt a referendum, a többiek hozzánk hasonlóan készülnek rá, de akkora dilettantizmus sehol sem fordult eddig elő, hogy a kampány körüli botrány elterelje a figyelmet a kampány céljairól, küldetéséről. Csak remélni lehet, hogy ez nem üt vissza. Ha igen, nagy bajban lesz ez a kormány. Pontosabban: máris abban van, amit jól érzékeltet, hogy az eddigi hibák kivédése érdekében nemcsak az ördöggel, hanem még Mečiarral is szövetkezik. Ami minimum szerencsétlen döntés, hiszen a választópolgárok többsége se nem agymosott, se nem amnéziás. Még háromnegyed éve sincs annak, hogy a mostani kormánypártok – nyugat-európai és amerikai politikai nagyágyúk hathatós közreműködésével – a Mečiar-veszéllyel, az EU- és NATO-tagság elúszásával riogattak. Kétségbeesésükben, (kampány)tehetetlenségükben most ők maguk hozták vissza Mečiart. A szlovák királyi tévé vasárnap déli műsora skizofrén helyzeteket szült. Az is sokatmondó, hogy a parlamenti pártok vezérei közül a polgár számára a legérthetőbben, legmeggyőzőbben Mečiar érvelt az uniós tagság mellett. Ami még nem olyan nagy baj. De az csiklandozhatta a néző oldalát, hogy az a Dzurinda bólogatott neki hozzá, aki pár hónapja fennen hangoztatta, hogy Mečiar egyetlen szavát sem szabad elhinni. Bizonyára akadtak nem kevesen cinikusok, akikben felmerült: ugyan mit ígérhettek ezért a szereplésért az önmagához képest mindenképpen disztingváltan viselkedő HZDS-vezérnek? (Lenne néhány ötlete az embernek, de most nem ez a téma.) A lényeg, hogy a kampány valamiféle kicsúcsosodásának szánt tévéműsorban ismét nehéz választás elé állították a nézőt, hiszen neki kell kibogoznia, hogy most melyik Dzurindának, melyik Mečiarnak higgyen. Ajánlani csak egyet lehet: akkor jár a legjobban, ha a kormány ellenére, Mečiar ellenére hallgat a józan eszére, létfenntartási ösztönére, elmegy népszavazni, és igent mond Európára.