Lehetséges EU-bővítési határok

Török csillagot is Európa zászlajára. Tüntetők szerdán az isztambuli német konzulátus előtt azt követelték, hogy Brüsszel Ankarával is kezdje meg a csatlakozási tárgyalásokat. ČTK/AP-felvételEzenkívül ha Románia és Bulgária szempontjából minden kedvezően alakul, a két ország számára is van remény a csatlakozásra, igaz, leghamarább 2007-ben, esetleg néhány évvel később. Ezek után jogosan merül fel a kérdés: meddig bővülhet még az Európai Unió? Meddig terjedhetnek az EU határai a legutolsó bővítés után, és mikor lesz az utolsó bővítés? Mint ismeretes, az említett országokon kívül még több más állam is kinyilvánította szándékát a csatlakozásra. Ezek közül a leghangosabb Törökország, de hosszú távon a tagságra aspirálók közé tarozik még több balkáni állam is, például Horvátország, Albánia, Macedónia, sőt Szerbia és Bosznia-Hercegovina is. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a nyolcvanas években már Marokkó is bejelentette csatlakozási szándékát, sőt az új marokkói király szintén kifejezte Rabat eltökéltségét a kapcsolatok lehető legszorosabbra fűzésére. Ez Európai Unió végső határainak kérdése pedig nagyon szorosan összefügg a szervezet öndefiníciójával, tehát azzal, hogyan határozza meg magát az EU. Figyelembe kell venni továbbá bizonyos mértékben az egyes országok „Európa-koncepcióit” is, hiszen más határok jöhetnek ki például, ha csak egy szorosabb szabadkereskedelmi övezetként definiáljuk az EU-t, és egészen eltérőek, ha világos értékek és tradíciók alapján szoros integrációban gondolkodunk. Figyelembe véve az uniós államok és Törökország között jelenleg folyó vitát, továbbá az Európai Konvent működését és az egyes országok által prezentált koncepciókat, látható, hogy ezek a kérdések nagyon is aktuálisak, mondhatni jelenleg a legfontosabbak Európában. Ha az európai együttműködés gazdasági oldala kerül előtérbe, akkor nyilvánvaló, hogy – enyhe túlzással – szinte minden olyan állam tagja lehet az Európai Uniónak, amely képes teljesíteni bizonyos gazdasági feltételeket. Ebben az esetben viszonylag kis szerepet játszanak a civilizációs és kulturális jellemzők, az értékekben pedig a piacgazdaság „laissez faire” elvei a legfonto-sabbak. Ez a meghatározás az országok közül leginkább a britekhez áll közel, továbbá a skandináv államokhoz, az ideológiai áramlatok közül pedig a liberalizmushoz, illetve az ehhez közel álló politikai erőkhöz. Jelenleg gyakorlatilag már nincs komoly esélye, hogy ez a koncepció diadalmaskodjon, azonban egyes elemei még komoly hatással vannak a fejlődésre. Egyik legnagyobb hátránya – amely az európai integrációt sokszor „hígítani” akaró britek számára gyakran előny –, hogy mivel elméletileg minden ország tagja lehetne az EU-nak, amely képes megfelelni az említett kritériumoknak, a szervezet túlságosan is heterogénné válhatna, és így – minden tagország számára természetes közös civilizációs értékek híján – nagymértékben meggyengülhetne az összetartó ereje (ez a probléma kezd aktuálissá válni a NATO berkeiben is). Egy másik, napjainkban is nagyon elterjedt koncepció szerint az Európai Unió alapja a tagországok közös történelmi öröksége, civilizációs közelsége és az európai történelem során kialakult, a kultúránk alapjául szolgáló civilizációs értékek. Ezek közül feltétlen meg kell említeni az európai kultúra alapköveinek számító tényezőket, mint a görög racionalitás és filozófia, a római jog és a zsidó–keresztény erkölcs (persze a sort még lehetne folytatni, például a reneszánsz emberközpontúságával, a felvilágosodás optimizmusával és jövőbetekintésével, az emberi jogok központi helyzetével és más hasonlóan fontos jellemzővel). Ennek a koncepciónak viszonylag nagy befolyása van az Európa jövőjéről szóló vitára, és egyértelműen megállapítható, hogy még azokra az erőkre is nagy hatással van, amelyek jövőkoncepciói nem feltétlenül civilizációorientáltak. A vázolt Európa-definíció leginkább az európai konzervatív és kereszténydemokrata pártokhoz áll közel, de bizonyos mértékig megtalálható szinte minden irányzat elképzeléseiben. Tény, hogy a visegrádi országok, Szlovénia, a balti államok, valamint Málta csatlakozásával az Európai Unió határai – néhány kisebb kivételtől eltekintve – elérik az európai civilizáció, illetve a nyugati kereszténység kiterjedésének határait. A legfontosabb ilyen eltérés Horvátország, amely egyértelműen a nyugati civilizációs kultúrkörhöz tartozik, döntően katolikus és a horvát történelem az összeurópai történelem szerves része (ebben némi szerepe a magyaroknak is van). A többi balkáni ország ilyen szempontból tipikus „határeset”. Nagyon valószínű azonban, hogy csatlakozásukkal hosszú távon erejüket vesztik a jelenleg még gyakran szembetűnő eltérések. Jó példa erre Görögország esete; ez az állam ötven évvel ezelőtt nem nagyon volt más helyzetben sem gazdaságilag, sem a társadalmi helyzet szempontjából, mint az akkori Bulgária vagy Románia. Az elmúlt fél évszázadban azonban fokozatosan a „Nyugat” részévé vált, először intézményi szinten (NATO-csatlakozás 1952-ban, majd az EK-ba való belépés 1981-ban), fokozatosan pedig társadalma is (igaz, ez nem ment könnyen, és még jelenleg sem problémamentes a helyzete). Ha pedig ma akarnánk összehasonlítani Görögországot például Romániával, óriási eltéréseket tapasztalnánk, és nem csak a gazdaság színvonalában.

Ha az Európai Uniót úgy határozzuk meg, mint egyfajta keresztény klubot, nyilvánvaló, hogy semmi esélye sem lenne például Törökország csatlakozásának, Marokkóról pedig már nem is beszélve. Illusztrációként érdemes megemlíteni a bajor CSU-vezető, Edmund Stoiber (akinek befolyása sokkal nagyobb a német jobboldalra, mint az egy regionális, bár meghatározó erő vezetőjéről vélhető) szavait, amelyek szerint Törökország egyáltalán nem való az Európai Unióba. Hasonló szellemben nyilatkozott Valéry Giscard d’Estaigne is, aki jelenleg az Európai Konvent vezetője. Természetesen a legkomolyabb vitákat kiváltó Törökország csatlakozásával összefüggésben nem egyedül a civilizációs tényezők jelentenek problémát, hanem a gazdasági, demográfiai, politikai, emberi jogokkal kapcsolatos gondok és hatalmi érdekek is. Az emberi jogokkal összefüggő problémák – nem csak a kurdokról van szó – eléggé ismertek Törökország esetében, bár feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a törökök nagy előrelépéseket tettek ezen a téren (is). Tény azonban, hogy nem elég csak a törvényeket és előírásokat megváltoztatni, mert az igazi eredményhez mélyebb változások szükségesek, az emberek mentalitásában és gondolkodásmódjában is (persze ez sok esetben Közép-Európában is érvényes és aktuális probléma). Ez pedig hosszú évtizedek, generációk kérdése. Nem elhanyagolhatók a Törökországgal kapcsolatos gazdasági problémák sem, mert bár az ország ezen a téren is fejlődik (elsősorban Isztambul környéke és a nyugati területek), a kis-ázsiai területek helyzete nem irigylésre méltó (persze ez elmondható egyebek között a Kárpátokon túli romániai területekről is). A Törökországgal kapcsolatos legnagyobb problémát azonban a demográfiai és az ezzel összefüggő hatalmi érdekek képezik. Jelenleg az ország lakosságának száma már meghaladta a 65 milliót, és továbbra is – az európai mutatókhoz képest – gyors mértékben növekszik. Márpedig ha Ankara esetleg középtávon tagja lesz az EU-nak, akkor előfordulhat, hogy a legnépesebb uniós tagország lesz. Viszont az a gondolat, hogy a legtöbb lakosú európai (!) állam Törökország legyen, nem igazán tetszik sem Németországnak, sem Franciaországnak. Igaz, elég nehéz elképzelni, hogy az Európai Parlamentben a legnagyobb „nemzeti” képviselőcsoport a török legyen. Ezért Törökország jövőbeli sorsa és uniós tagsága nagymértékben attól is függ, sikerül-e kezelni a demográfiai problémákat. Stratégiai és geopolitikai szempontból értékelve a helyzetet viszont Törökország uniós tagsága több mint kívánatos lenne.

Látható, hogy az Európai Unió jövőbeli határainak problémája rendkívül bonyolult, azonban annál aktuálisabb. Ahhoz, hogy ezt a kérdést felelősségteljesen meg lehessen válaszolni, legelőször is meg kell határozni, mit is jelent az, hogy „Európa”.