Lázrózsa

Jó lenne tisztázni végre: hol a határ a politikusi elszólás és a gyűlöletipar között! Jó lenne, mert akkor talán a civil társadalom is érzékenyebben, határozottabban reagálna a gáttalan, agresszíven uszító és egy ép immunrendszerrel működő demokráciában semmiképp sem igazolható gyalázkodásra. Mert vegyük akár csak futólag számba, hogy az utóbbi hetekben mi hangzott el kormányzati szintű politikusok szájából a szlovákiai magyarok címére. Például egy burkolt riogatás Robert Fico szájából, hogy nekünk, itteni magyaroknak is igencsak kinyílhat a csipánk, ha a következő magyarországi választásokat Orbán Viktor Fidesze nyeri. Szeretném hát leszögezni: a Fidesz elnökéről sokunknak megvan az ilyen vagy olyan véleménye; azt viszont kikérem magamnak, hogy a szlovákiai magyarok adóiból is lébecoló szlovák kormányfő – bulvárba züllött politikai ámokfutással – készenléti magyarveszéllyel alarmírozzon! Mert Orbán Viktornak tényleg rengeteg hibája lehet (elvégre hatlomvágyban s populizmusban ikertestvére Fico úrnak), de egyvalamiben mindenképp különböznek: Orbán nem tartozik az egykori pártmunkásból mára mellverő kommunistafalóvá vedlettek közé. Sajnos, a napi politizálásnak ficói stílusából adódik, hogy mindez pusztán kutyafüle ahhoz képest, amit a kormányfő koalíciós pártelnök társa, Ján Slota enged meg magának a mindennapi gyűlölködésben. Igaz, nem bennünket, hanem őt magát minősíti, ha Szent Istvánt magyar lovas bohócnak titulálja; az viszont már bírósági tárgyalóteremért kiáltó „meglátás”, hogy „a magyarok a daganat a szlovák nemzet testén, amelyet minél előbb el kell távolítani”, vagy hogy „a magyarok Európa szerencsét?lensége”, és még folytathatnók a gyűlölségtől bűzlő aranyköpéseket, ám ezzel csak a bulvár szintjén eladható tömegárut szaporítanám – a bornírtság felmutatása helyett. Mert ami itt és most nemcsak velünk, magyarokkal, hanem országosan köröttünk történik, az bizony a szlovákiai demokrácia lázrózsája, fejlődéskori zavara, az ingerküszöb kísértése. Ugyanakkor a köznapi valóság egy másik szeletét tekintve az szintén tanulságos, miként reagál e megdöbbentő uszításokra a tudatformáló értelmiség és a jóérzésű emberek derékhada. Miközben kávéházi szinten ki-ki reggeltől estig vastagon politizál, élesben az emberek zöme megpróbál úgy tenni, mintha senkinek sem volna kötelessége kiállni a tisztesség mellett. Mintha a legalpáribb szószéki gyalázkodás, a célzatos félelemkeltés elítélése politikai szerepvállalásnak számítana. Mostanában, sajnos, nyoma sincs a társadalom mentális higiéniája iránti hangsúlyos igénynek, noha a kormánykoalíció szónokai rendre fenyegetéseket, becsmérlő kirohanásokat harsognak. És hogy ez a fel-felgerjedő verbális agresszió miért nem találja magát szemben egy öntudatos, a hétköznapok nyugalmát elszánt higgadtsággal védelmező civil közösséggel? Mert a civilek abban a szánalmasan megejtő tévedésben élnek, hogy e cinikus közöny nem édestestvére a gyermeteg gyávaságnak. Sőt! A hazai civil szféra olyannyira tehetetlen, hogy még önmaga megszólításához is tolmácsot keres... Hezitálása közepette pedig észre sem veszi, ahogy a mezei polgárra rátelepedik korunk hőse: a bacsóedényre is nemzeti trikolórt pingáló jelszószátyár!