Közszolgálati cserkész

Az állami televízióban ismét fellázadt néhány publicista. Sokért nem adnám, ha kiderülne, hogy a lázadás az újságírói szakma becsületének védelmében, nem pedig pártsugallatra történt. Az esemény előzménye: az STV hírműsor-főszerkesztőjének helyettese rábeszéléssel se tudta rávenni két munkatársát, hogy Pavol Ruskót egy összeférhetetlenségi témájú vitaműsorba meghívja. Végül írásban utasították a műsorvezetőket Rusko szerepeltetésére. A televíziós személyiségek azzal utasították vissza a vitaműsor levezetését, hogy szerintük a politikai kultúrával összeegyeztethetetlen, ha az mond véleményt az öszszeférhetetlenségről, aki két tényezőként van jelen az ország közéletében: a Markíza televízió társtulajdonosaként és egy 8 százalék körüli népszerűségű párt, az ANO elnökeként. Rusko bírálóinak érvei közismertek. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a műsorvezetést megtagadók ezeket az érveket sorakoztatták fel. Megtapasztalhattuk az 1998-as képviselőválasztási kampány, majd a köztársasági elnökségért vívott küzdelem heteiben, mire képes egy elkötelezett televíziós főnök. Ruskót ma már pozsonyi Berlusconiként emlegetik...

De idézzük fel a másik fél fő argumentumát is. A televíziós főnök azzal érvel az ANO elnökének meghívása mellett, hogy kamerák előtt lehetőség nyílt volna rá: az összeférhetetlenség kérdésében álláspontja megismertetésére kényszerítsék a sajtócézárként emlegetett politikust. Aki ismeri a sajtó működési mechanizmusát, tudja, ma hol húzódnak a kérdező újságíró lehetőségének határai. Annyira összekuszálódtak az érdekek, hogy az oknyomozó újságírónak semmi esélye a sikerre. Arról már nem is beszélve, mennyire esélytelen az újságíró, ha egy politikust kamerák előtt próbál vallomásra késztetni. Amilyen tehetségtelennek bizonyultak politikusaink a közéleti kultúra fejlesztésében, legalább olyan zseniálisak voltak a közvélemény-formálók becserkészésében. És nem piruló kiscserkészként tették, amit e téren tettek. Irodalmi élményeink alapján úgy tudjuk, a két világháború közötti évtizedekben a politikusok megelégedtek azzal, hogy egy-egy jobb képességű közírót, netán publicisztikával is foglalkozó szépírót megnyertek az ügyüknek. Ma – rendszerint a főszerkesztő becserkészésével – előre és „lábon” megvásárolják a „termést”. Ezért csak formális logikával tehető egyenlőségjel az STV hírszolgálati főszerkesztőjének és (ma már csak volt) beosztottjainak érvei közé. A politikusok és a médiacézárok – akik megérdemlik egymást – kapcsolataiban speciális logika érvényesül. A tévénéző mást érdemelne.