Közellenségek

Thomas Stockmann, egy kisváros fürdőorvosa rájön, hogy a közösség egyetlen potenciálját jelentő fürdő vize mérgező. A fő konfliktus az, hogy a polgármester, Peter – nem mellesleg Thomas testvére – megpróbálja eltussolni az ügyet, mondván beláthatatlan következményekkel járna, ha a sajtó megszellőztetné a dolgot, a fürdővendégek elmaradnának, és milliós fejlesztésekre lenne szükség, amit – a szerződés előnytelensége miatt – nem a nagybefektetők, hanem a helyiek fizetnének. A sajtó kezdetben Thomas oldalán áll, de mivel a kiadó Aslaksen egyben a háztulajdonosok érdekszervezetének vezetője, Peter az adóemelés rémével a maga oldalára tudja állítani. A főszerkesztő Hovstad és munkatársa, Billing kezdetben harcias – itt forradalmi – retorikájuk ellenére végül szintén beadják a derekukat, meghajlanak Peter érvei és a városháza presztízse előtt, sőt, haszonszerzési reménnyel Thomas ellen fordulnak. Az, hogy a víz valóban mérgező, senkit nem érdekel.  Thomas elkeseredésében fórumot hív össze, ahol már nemcsak a fürdőről, hanem a korrupt társadalmi viszonyokról is beszél és változást, forradalmat követel. A lakosok azonban ellene fordulnak és elkergetik a színről. A slusszpoén? Thomas apósa, ebben a rendezésben a terepgatyásfarkaskutyás helyi vállalkozó Kiil felvásárolja a botrány miatt értékét vesztő fürdő részvényeit, és Thomasnak ördögi alkut ajánl: vonja vissza a mérgezésről szóló tanulmányát és megkapja a részvényeket. A darab végén Thomast látjuk, kezében a részvénycsomaggal, döntése kétséges.  Ibsen darabja ma bármilyen közösségi cselekvés nehézségéről, sőt lehetetlenségéről szól. De a berlini társulat feldolgozása nem hagy kétséget afelől, hogy ha senki nem lép, akkor a kutyás ember, a darab egyetlen igazán önző alakja, a környezetét semmibe vevő „vállalkozó” nyer. Nem mellesleg: az ő gyára mérgezi a vizet.  Hát éppen ezért kell elmenni választani, újra és újra. A fásultságot kihasználó kutyás fickónál mindenki jobb: jobb a kompromisszumaiban saját magát elvesztő Peter, a falnak menő és onnan visszapattanó Thomas, az opportunista Aslaksen is. Bennük legalább keveredik az önzés az ideállal, az emberi gyarlóság az emberi nagysággal. Nem ők azok, akiket érdemelnénk, de ők korunk és társadalmunk termékei, akik kényszerpályákon mozogva futnak bele pofonokba, érnek el sikereket, korrumpálódnak és néha – ha nagyon jó a csillagok állása – talán még felül is emelkednek önmagukon, hogy valami jót tegyenek választóikért.