Kossuth Lajos azt izente...

A beszélgetésfüzér azt a véleménykört hozta közelbe, ahogy a nem magyar lakosság látta Kossuth alakját. Sajnos, a kétrészes, még 2002-ben készült, s nyilván más, szerencsésebb időpontban már műsorra tűzött visszatekintés a hétvége két napján, a kora reggeli órákban jelent meg a képernyőn. Pedig bizonyára jócskán vannak olyan nézők, akik érdeklődést tanúsítanak a téma iránt.

A szlovák–magyar kapcsolatok jeles kutatója, Kiss Gy. Csaba irodalomtudós olyan magyar és környező országbeli történészeket szólaltatott meg, akik a román, horvát, cseh és szlovák közegben igyekeztek kimutatni annak a folyamatnak a fejlődésszálait, amelyek Kossuthnak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos felfogásában lényeges fordulatot eredményeztek. ĺgy természetesen a korabeli helyzetet felidéző beszélgetésben központi szerepet kapott Kossuthnak az emigrációban született konföderácós terve, mely meggyőződése szerint „mosolygó jövőt” ígért a Duna-medence népeinek. Ismeretes, hogy a kossuthi tervezet magyar–román– szerb államszövetséget szorgalmazva nem mondta ki a magyarországi nem magyar népek számára – a horvátok kivételével – a Magyarországon belüli határozott államjogi elkülönülés lehetőségét. Viszont megtalálható benne az a le nem becsülhető, s végső soron a továbblépést lehetővé tevő demokratikus önkormányzatisági koncepció, lemondva az államnyelvről is.

Dušan Škvarna szlovák történész rámutatott, hogy az alkotmányos állapotok helyreállása nyomán a szlovák politikának kialakult olyan kormánypárti szárnya, mely a megegyezés lehetőségét kereste. De erre az osztrák–magyar kiegyezés után már nem kerülhetett sor. Škvarna ritkaságszámba menő őszinteséggel mondta ki, hogy a Kossuthtal szembeni bíráló hangvétel vált uralkodóvá a 20. században is, mindmáig. A szlovákok ma sem méltányolják kellőképpen reformlépéseit, modernizációs törekvéseit, és azt a merészséget, amelylyel a politikai színtérre lépett. Škvarna úgy véli, hogy itt kereshető az a szempont, amely gazdagíthatná a szlovák történetírást és kultúrát, ha ennek nagyobb figyelmet szentelnének.

Persze a kossuthi elképzelések kudarca nemcsak végkimenetelében hordoz a mához, a mai politikához, mindkét félhez szóló, szinte intelemszerű üzenetet. Kossuthnak és a nem magyar nemzetek függetlenségi harcát vezető politikusok közötti konfliktusoknak is vannak ugyancsak a mában szinte visszaköszönő elemei. Dušan Škvarna úgy vélekedett: Kossuthnak voltak olyan pozíciói a forradalmi kormányzatban, hogy részéről kellett volna megnyilvánulnia a viszály tragikussá válásának elkerülését szolgáló kezdeményezésnek. Mindez viszont egyet jelentett volna a forradalom redkívül heterogén, az egységes politikai nemzet koncepciójához ragaszkodó társadalmi bázisának a felbomlásával. A régebbi keletű, a forradalom plebejusi erővonalait hangsúlyozó, népszerű szemlélettel szemben a magyar történettudomány éppen az arisztokrácia egyes tagjaitól a kisnemeseken át a felszabadult jobbágyokig terjedő tábor egységben tartásában látja Kossuth egyik legnagyobb államférfiúi erényét. Ugyanakkor szlovák részről, egyre inkább tárgyilagos érveléssel kap hangot az az észrevétel, hogy a bécsi udvar ravaszkodásában olyan politikusokat igyekezett előtérbe tolni, akik liberális színben fellépve Kossuthtal szembeni illúziókat táplálhattak Štúrék körében.

A magyar történeti kutatás és történeti publicisztika joggal utal arra, hogy a szlovák oldalon szép számban voltak támogatói és résztvevői a magyar szabadságharcnak. Ezúttal is elhangzott, hogy Kossuth seregében több mint tízezer szlovák harcolt, s hogy Erdősi Imre tábori lelkész miként buzdította anyanyelvükön a szlovákokból álló zászlóalját a Branyiszkói-szoros elgoglalására. Ezeknek a tényeknek a felidézésével kapcsolatban szlovák részről szintén joggal mutanak rá arra, hogy a szlovák honvédek többsége sorozással került a kossuthi seregekbe, sokukat pedig a jobbágyterhek megszűnése sarkallta. A Pozsony környéki, hegyentúli falvakban számtalan olyan, derültséget keltő jegyzőkönyv maradt fenn, melyből kiderül, hogy Kossuth éltetése egyet jelentett a kocsmálási, bormérési jog megadása feletti határtalan örömkitöréssel, vagyis hogy nem csak a földesúr uradalmában termett nedű verhető csapra.

Minden bizonnyal a nem magyar népek körében tapasztalható rokonszenv mégoly ellentmondásos meglétének, a véres összecsapások elkeserítő tapasztatainak hatása alatt ébredt rá Kossuth a differenciálás fontosságára. Vagyis hogy különbséget kell tenni a nemzetiségek igényei és a lázadók között.

Mindez persze főként szlovák– magyar vonatkozásban a nemzeti érdekérvényesítés, úgymond a politikai elit és a köznép merev szembeállítására épült, ami hosszabb távon ellentétbe került a szociológiai valósággal. Olyan jelenség volt ez, mely a modern politika mai értékrendjében is félrevezető szerepet játszhat.

A szlovákiai magyarság a rendszerváltás óta tapasztalhatja azt a többségi nemzet pártjai részéről elhangzó, jó adag demagógiával kibélelt tézist, hogy Dél-Szlovákiában is lényegében csak a pártelitek bujtogatása áll a nemzetiségi követelmények mögött. Miközben egyenlőségjelet tesznek a tényleges gyűlöletkeltők és a jogos igények melletti kiállás közé.

A modern politika alapeleme, hogy a közösségi követeléseket a poklitikai elit jeleníti meg. A mindennapok világában meglevő etnikumok közötti jó viszony rendkívül fontos szerepet kaphat a politikai érdekek artikulálásában. De annak inkább csak egyik előfeltétele. Végső soron a politikai eliten múlik a szlovákiai politikai színtéren is, hogy miként élnek ezzel a Szlovákiában kiváltképp kedvező adottsággal. Mert erre figyelmeztet Kossuth korabeli mégoly mesterkéltséggel terhelt különbségtevő igyekezete is. ĺgy a Duna Televízió megemlékezésében kora reggel némi derűlátást sugallva hangzott a lélek mélyéről fakadó Kossuth-nóta – szlovákul is: „Lajos Kossuth odkazuje...”

A szerző történész