Koptatják Dzurindát

Amíg lesz a világon közbeszerzési versenypályázat, addig botrányok is lesznek ezek körül. Mi sem könnyebb annál, mint – különösen ha közbeszerzésről van szó – szakmai kérdésből politikai kérdést faragni. Minden bizonnyal ez az egyszerű tény áll a könynyű vasúti motorvonatok beszerzésére meghirdetett versenypályázat körül kirobbant botrány hátterében is. Köztudott, hogy a botrány fele Mikuláš Dzurinda kormányelnököt is elérte. Pontosabban az általa vezetett pártot (SDKÚ) gyanúsítják az üggyel kapcsolatban korrupcióval. A kormányelnöknek azért is nehéz elhárítania magáról és pártjáról a gyanút, mert rokonsági szempontok is szerepet játszanak. A pályázatok elbíráló bizottság elnöke Mikuláš Dzurinda édestestvére.

A botrányt kirobbantók szerint a tender nem volt átlátható, és valószínűleg a jutalék összege motiválta a bizottságot, hogy a kínálatokból a legdrágábbra adta áldását. Mikuláš Dzurindának meg- győződése, hogy az ügy mozgatója Pavol Rusko, az ANO elnöke. Dzurinda most megpróbálja tisztára mosni a pártját. Vajon sikerül? Vajon néhány hét alatt (a választásokig) kiderül, hogy a tender elbírálásában valóban személyes érdekek érvényesültek? Volt-e szerepe az ügyben Jozef Macejko közlekedésügyi miniszternek és a tárca hivatalvezetőjének?

Nem kell hozzá különösebb politikai éleslátást, hogy a kívülálló is felfedezze: nem is annyira a sokmilliós „többletkiadást” okozók, a tender elrontóinak pellengérre állításáról van szó, hanem az SDKÚ elnökének lejáratásáról. Szomorú, hogy minden jel szerint saját pártbelijei is próbálják tovább koptatni Mikuláš Dzurinda már így is jócskán megkopott népszerűségét – amely kopik magától is szépen. Noha az általa vezetett kormány most, működési ideje lejártának közeledésével egymás után hozza népszerűség-növelő intézkedéseit (pl. családi pótlék emelése, a tartásdíj állam általi kényszerátvállalása), hogyha lassan is, de beindítja az elkerülhetetlen reformokat. Lehet, a választókat nem érdekli különösebben a politikai színfalak mögötti küzdelem, az a tény, hogy „bedobják” valamely botrányszagú ügybe valamely politikus nevét, már garancia arra, hogy a részletekről semmit se tudó átlagember szemében az így érintett személy gyanússá váljék. A forgalomba hozott gyanút meg csak erősít, ha az érintett személy – esetünkben a miniszterelnök – azon nyomban és elsősorban ellene irányuló összeesküvésként tálalja az ügyet. Ha nem a saját személyét helyezi az ügy központjába, talán sikeresebb lehetne a vele szemben fellépők elleni érvelése. Félő azonban, hogy így csak politikai ellenfelei malmára hajtja a vizet.