Komisszár a képernyőn

A rendszerváltás jelentős eredménye, hogy a szlovák nyelvű pártsajtót néhány hónap alatt kidobták az „ablakon”. E rövid folyamat fontosságát csak növeli, hogy a komisszárok által irányított tömegtájékoztató eszközök demokratizálódása nem pártok kezdeményezésére, kormányhatározatra ment végbe. Minden egyes újság megmaradásáról-kimúlásáról az olvasó döntött. Ez többé-kevésbé még az alig több mint ötmillió lakosú Szlovákiában is érvényes, ahol a lapok gazdasági vitalitását meghatározóan befolyásolja a példányszám. Ahol az újságírói szakmát és a politikai ízlést tekintve képesek voltak reagálni az igényekre, amely szerkesztőségekben képesek voltak a bulvár térhódítása nélkül is érdekes lapot produkálni, ott a tollforgatók se kényszerültek politikai ízlésükkel összeegyeztethetetlen kompromisszumra. Újságíróból látszólag túltermelés van, az igazán tehetséges közvélemény-formálónak azonban ritkán akadnak gondjai a közlési lehetőségekkel.

Miközben elégedetten állapítjuk meg a pártmegbízottak kiebrudalását a nyomtatott sajtóból, lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy az elektronikus tömegtájékoztatás legfontosabbá vált területén, a televíziózásban az ablak alatt állnak a komisszárok. Jelenlétüket a Markíza tévé működése alapján már akkor éreztük, amikor e tévéadó a szó szoros értelmében hetek alatt olyan pártot hozott tető alá, amely 1998-ban könnyedén átugorta a parlamenti küszöböt. Előrelátóbb politológusok már a kezdet kezdetén megjósolták, hogy a Markízának egyetlen fő célja van: a királycsinálás. Látszólagos fő produktuma – az SOP – eltűnt a süllyesztőben, a király viszont itt maradt az ország nyakán.

A választások óta számos villáminterjú készült Pavol Ruskóval, aki tulajdonosként érdekelt a Markíza működtetésében. Mindegyikben felteszik a kérdés: valóban el akarja-e adni a televízióban levő részesedését, hogy senki ne mondhassa: e tévével többszörösére növelheti pártja befolyását. Mintha valaki azt kérdezné egy dollármilliárdostól, megválik-e vagyonától, hogy senki ne vádolhassa meg gazdasági erőfölényének érvényesítésével. Két éve még számos elmélyült publicisztikában taglalták a Berlusconi-jelenséget. Az elemzők mindannyiszor feltették a kérdést: e jelenséggel nem rokonítható a Rusko-jelenség? Rusko a hatalom palánkja mögé került. Már senki se foglalkozik ezzel a kérdéssel. Csak villáminterjúk születnek a komisszártalan nyomtatott sajtóban. Pedig a komisszár – igaz, más öltözetben és más ideológiai fegyverzetben – naponta ott kopogtat a képernyőn.