Kockázatok a magánosításban

A víz- és csatornaművek transzformációja bizonyos mértékig visszatérés az eredeti, természetes állapothoz. A vízügyi illetékességek oda kerülnek, ahová valók – a községekhez és az önkormányzatokhoz. A törvény szerint (369/1990) a községek felelősek a lakosság ivóvízzel való ellátásáért és a szennyvíz elvezetéséért, tisztításáért. Ez volt az első, de egyben az utolsó törvényes módosítás az elmúlt tíz évben. Szlovákiának ma nincs átfogó vízügyi reformkoncepciója. A transzformáció csak az illetékességek átruházását jelenti, mikor az állam kiszáll a vagyon kezeléséből és az ágazat finanszírozásából. A kormány ettől várja, hogy kialakulnak azok a feltételek, amelyek a vízügyi részvénytársaságok hatékony működését eredményezhetik. Ez van – sem több, sem kevesebb.

Az eddigi folyamatok azt mutatják, hogy a községeknek nincs világos elképzelésük a víz- és csatorna-művek üzemeltetéséről. Az állam, miközben megszabadul az eddigi felelősségétől, nem mutat hajlandóságot arra, hogy megteremtse az így átruházott vagyon hatékony kezelésének feltételeit. Községeinknek nincs meg az az anyagi háttere, amely a vízügyi berendezések ál-lapotát és üzemeltetésük módját európai szintre emelhetné.

A községek mint az újonnan létesített részvénytársaságok részvényesei arról fognak dönteni, hogy ki lesz tagja a részvénytársaság egyes szerveinek, ki lesz az igazgatótanács elnöke, ki lesz tagja a felügyelőtanácsnak, milyen vízellátási koncepciót fog az adott rt. alkalmazni, mekkora lesz a víz- és csatornadíj. Az önkormányzatok nem készültek fel kellő mértékben a transzformációra, nincs elég képzett szakemberük és nincs egységes koncepciójuk. Ezért előfordulhat, a kiutat abban remélik megtalálni, hogy az üzemeltetésbe bevonják a magánszektort, legyen az belföldi vagy akár külföldi is. Ez viszont azzal járhat, hogy a víz- és csatornadíj rövid időn belül a többszörösére ugrik, ami szöges ellentétben áll az önkormányzatok érdekével, hiszen így a lakosságot károsítanák meg. A logika azt diktálja, hogy olyan üzemeltetési formát kell választani, amellyel biztosítható a vízellátás és szennyvíztisztítás a legalacsonyabb árak mellett, miközben az rt.-ben csak annyi haszonra szabad törekedni, amely biztosítja a szükséges javításokat, karbantartást és a tervezett új beruházásokat. Ezt pedig valószínűleg a magánszektor nem fogja tolerálni, mert célja a minél nagyobb haszon megszerzése. A jelenlegi struktúrák meghagyása pedig csak a „cégtábla átfestését” jelentené, s az állami paternalizmus megszűnése után a vízművek jelenlegi pénzügyi és műszaki helyzetében az ágazat biztos csődjéhez vezetne.

Sok jel mutat arra, hogy a nagy nemzetközi vízügyi magánvállalatok csak arra várnak, hogy mikor kerül át a vagyon az önkormányzatokhoz, illetve az általuk felügyelt részvénytársaságokhoz. Arra várnak, hogy az elérhető legnagyobb haszon fejében privatizálhassák az ágazat szolgáltatásait. A fejlett államok tapasztalata, a közép-európai gyakorlat és főleg az úgynevezett harmadik világ tapasztalata arra ösztönözhetné az önkormányzatokat, hogy nagyon érzékenyen kezeljék ezt a kérdést, főleg a külföldi tőke megjelenését a vízügyi szolgáltatásokban. Ezt az irányt számos külföldi negatív példa bizonyítja.

Ma még inkább elképzelhetetlen az az állapot, hogy a vízügy átfogó reformja ne úgy menjen végbe, hogy az megfeleljen a polgárok érdekeinek. Elég azonban pár rossz döntés, korrupció, a polgármesterek megkörnyékezése, az önkormányzatok befolyásolása (ez már ma is van), s bekövetkezhet az elengedhetetlen és nehezen összehozott vízügyi transzformáció teljes kudarca. Ez pedig azzal járna, hogy az eddig úgy-ahogy működő vízügyi vállalatok teljesen atomizálódnának – apró darabokra esnének. Ennek egyenes vonzata volna a vízár drasztikus emelkedése – úgy, ahogyan ez megtörtént pár évvel ezelőtt Csehországban is. Ott nem ritka, hogy 50–60 cseh koronába kerül egy köbméter víz, azaz 75–90 szlovák koronába. Egy ilyen áremelkedést pedig a lakosság széles rétegei most nem tudnának elviselni.

Minden üzemeltetőnek figyelembe kellene vennie a közérdeket, függetlenül attól, hogy az önkormányzati vagy magánvállalat. A köz érdekét azonban mielőbb jogi formába kellene önteni, hogy pontosan meghatározható legyen. Ma a víz ára államilag szabályozott és dotált. Ha megszűnne minden szabályozás, akkor előfordulhat olyan eset is, hogy az egyes régiók vízárai szélsőséges különbségeket mutathatnának, főleg az atomizált, szétdarabolódott vízügyi társaságok esetében. Ezért az önkormányzatoknak meg kellene akadályozniuk a további aprózódást, amelyre már most, a részvénytársaságok megalakulása előtt tettek kísérleteket. Ugyanis Szlovákiában nagyon eltérő a vízbázisok előfordulása, és ma már akár 150 km hosszú vezetékeken szállítják az ivóvizet az egyes régiókba: lásd a Bős–Aranyosmarót vezetéket, a Jóka–Galánta–Nyitra vezetéket. Márpedig az eddigi vízbázisok és távvezetékek kiépítésében minden polgár pénze benne van, hiszen ezt eddig az állam felügyelte. Az ilyen vízáremeléshez hogyan viszonyulna például a Csallóközben lakó polgár, mikor köztudott, hogy Európa egyik legnagyobb és legolcsóbb vízbázisa van a lába alatt, s azt minden előkészítés nélkül lehet felhasználni.

A víz világpiacát néhány multinacionális társaság ellenőrzi. Ezek a társaságok nemcsak vízügyekkel foglalkoznak, hanem más tevékenységet is kifejtenek, például utakat építenek. Példaként említsük a Vivendi cégóriást, amely a vízügyi aktivitásaiból befolyt hasznot más tevékenységéből származó hiány befedésére használta. Ez a cég 2000 januárjában bejelentette, hogy 16,5 milliárd eurós adósságát így akarja megszüntetni. Ez pedig végső soron azt jelentette, hogy 4 százalékkal emelkedtek az egy lakosra eső vízügyi kiadások. Ne menjünk azonban ilyen messzire, nézzük meg Budapest esetét. Szalka Miklós, aki alelnöke a város karbantartó bizottságának, a következőket mondta az 1,6 milliárd forintos (!) budapesti veszteség kimutatása után: „Ma már világos, hogy a közszolgáltatások ilyen fajtájú magánosítása, amivel 25 éves koncessziót kaptak a vízügyi létesítmények üzemeltetésére, nagy hiba volt.” Ugyanez történt Szegeden is, ahol a külföldi cég 70%-ban részvényese a Szegedi Víz-műnek, az önkormányzat pedig 30%-ot birtokol. A cég azonnal létrehozta a leányvállalatát, amely jogilag teljesen önálló és semmi köze a részvénytársasághoz azon kívül, hogy a leányvállalat foglalkoztatása elsőbbséget élvez a javításoknál és a karbantartásnál. Az anyavállalat így menti ki a hasznát, amelyet a vízmű kitermelt. Az anya- és a leányvállalat közti szerződéseket pedig senki sem jogos felülvizsgálni. Ha pedig ezt megtenné az rt. felügyelő tanácsa, előre biztos a szavazás eredménye... Ugyanilyen aktivitásokat mutat a francia Suez-Lyonnaise des Eaux, vagy a német Berliner Wasser, vagy akár olyan konzultációs cégek is , mint az IWT. Ezek a cégek, annak ellenére, hogy egymás konkurensei, bizonyos jól felfogott érdekek mellett akár közös cégeket is létrehoznak, hogy a befolyásukat megszerezzék.

Az Európai Unióban privatizált vízművek nagyobb számban csak Franciaországban, Angliában és Walesben vannak. Számuk 1992-től, kivéve Spanyolországot, alig nőtt. A közszolgálati vízművek (önkormányzati üzemeltetés) legtöbbje az USA-ban és Kanadában van. A közszolgálatiság dominál Latin-Amerikában is. Luxemburgban, Dániában, ĺrországban, Görögországban és Ausztriában a vízművek 100%-a önkormányzati kezelésben van, Németországban 82%-os az önkormányzati részesedés, míg Nagy-Britanniában 12%-os és Franciaországban 25%-os.

Ezzel szemben a világon számos jó példa is van (Svédország, Hollandia), hogy lehet vízművet okosan, jól és olcsón is üzemeltetni önerőből – még önkormányzati szinten is. Ezekben az országokban működik egy, az állam befolyását biztosító bizottság, amely felügyeli az árképzést, és az indokolatlanul magas vízárak esetén közbeléphet. Az ilyen, jól működő állami szerv létrehozására nálunk is szükség lesz.

E cikk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy behatóan és konkrétabban foglalkozzunk az egyes országok vízügyi praxisával. Egy azonban biztos: most a három legfontosabb dolog egyikéről van szó. A levegő, napfény és víz közül az utóbbit fogja közvetlenül érinteni a transzformáció. Ha az önkormányzatok okosan fognak dönteni, akkor a vízáremelkedés elviselhető lesz a lakosság széles rétegei számára is. Mivel alapszükségletű közszolgáltatásról van szó, a transzformációnak nem fog jót tenni a politikai síkra való terelés sem. Ha pedig rosszul döntenek az önkormányzatok és atomizálódik a vízügy, akkor számíthatunk egy 10–20 éves időszakra, míg az indokolatlanul magas vízárak mellett valamelyest konszolidálódik az ágazat, s rendbe hozzák azokat a létesítményeket, amelyeket tönkretéve itt hagyott az üzemeltető.

A szerző a Pozsony Megyei Önkormányzat tagja