Kisvárosi r-kéj

Ami a múlt héten nekünk, meleghozó Sándor és Benedek társaimmal együtt nem sikerült, azt e hét elején a mindig pedáns, csokornyakkendős időjárásjós, Aigner Szilárd egy látványos karmesteri mozdulattal beintette. És lőn tavasz. A hozzá illő meleggel együtt. Irakban meg háború, immár tizedik napja, és egyre fenyegetőbb forróságokkal. De mi e helyütt maradjunk csak a mérsékelt égövi klíma s benne a természet megújulása sejtelmes ígéreténél. Tudjuk, nagyon sok városba szakadt lélek számára az utolsó közvetlen kapcsolat a természettel az erkély. Magamat szerencsére még nem kell végérvényesen közéjük sorolnom, hiszen idős édesapám közeli falusi kertjében egyenesen szükség van a gyakori jelenlétemre. Közel három évtizede magam is kisvárosi tömbházban lakva, mindazonáltal nagyra értékelem ezeket a kitüremkedéseket vagy éppen loggiás bemélyedéseket házaink falán, melyek a szabadság illúziójával ajándékozzák meg a városba szorultakat. Csak kiáll oda az ember, és érzi, hogy ebben a zsúfolt, sokszor büdös és zajos, olykor pedig ijesztően elnéptelenedő városban is jut neki egy darab égbolt, fehér felhőkkel, csillagokkal, érzi a szelet a bőrén, az ázott beton felszabadító illatát, vagy éppen tenyerébe gyűjtheti télen a pilinkéző hópelyheket. Megfigyeltem, a városi ember úgy törődik az erkéllyel, mintha legalábbis több holdas birtoka lenne. Kora tavasszal, gyakorlatilag az első napsugaras hétvégén megjelennek a birtokosok, egy darabig bámulják az utca fáit, járókelőit, kutyáit, a rendszerint labdát kergető vagy csak hülyéskedő gyerekeket a bátortalanul zöldülő gyepen, aztán – miközben egy karcsú cigaretta füstjét élvezettel beleeregetik a tiszta levegőbe – akkurátusan felmérik a hosszú tél okozta károkat az erkélyen. Szakértő szemmel méregetik a virágosládákban a föld állagát, vajon jó lesz-e még idén nyárra is, vagy már ideje kicserélni. Ha állandósul a jó idő, úgy néznek ki az erkélyek, mint a hétvégi kiskertek. A férj cseréli a földet a ládákban, a feleség kiülteti a futómuskátlit, petúniát, árvácskákat. Aztán már a fehér kerti székeket is ki lehet hozni, s délutánonként csendben bámulni a kósza rigókat, verebeket, galambokat, az égen átvonuló felhőket. Meg persze az ilyen militáns időkben szorgalmasan járőröző vadászrepülők kondenzcsíkjait. De ne vágjunk a dolgok elébe. Egyelőre csak annyi biztos: egyre nagyobb levegőt vesz a kisváros.