Kihívás a népszavazás

Nézem a hivalkodó színes dobozt és hihetetlenkedve hallgatom a kettős állampolgárságról szóló híreket. Fokozatosan eltűnnek a színek, már csak fekete-fehéren villog, ami komor sötétté válik. Komor lesz a lelkem is.

Elképesztő, hogy mire képesek a riogatók. Úgy tűnik, csak számokban, összegekben, anyagiakban képesek gondolkodni, ami ideológiájuknál fogva valahol természetes is. Számukra a szülőföld, haza csak földrajzi hely, mert egyszerűen adott. A nemzeti kisebbségi sorsban élőknek viszont, a helyen túl, az érzelmi töltete sokkal mélyebb. Számukra az előbbi szent, az utóbbi még ma is csak vágy.

Nyolcszázezren áttelepülnek, ami mérhetetlen megterhelést ró az anyaországra – bizonygatják. Olyan egyszerű lenne elhagyni a szülőföldet, eltépni minden gyökeret, szálat, kötődést?

Bennünket a sors már jó párszor próbára tett. Mégis itt maradtunk, élünk és maradunk, a segítségnek ezernyi módja van, csak akarat kell, amit tett követ. A segítség pedig oda kerüljön, ahol a legnagyobb szükség van rá. Gondolom, lennénk néhányan, akik az úgymond „ránk eső részt” felajánlanánk a nálunk jobban rászorulóknak. Az az érzésem, nagyon kísértjük a sorsot. Amit nem tudott véghez vinni Trianon, a kitelepítés, a beolvasztás, azt most könnyen megteheti a belviszály, és ekkor csakis magunkra vethetünk. Vajon helyes-e egy országot olyan helyzetbe hozni, hogy az egész nemzet sorsáról döntsön? Szabad-e egy országot arra ösztökélni, hogy ne adj’ isten nemzetviszályt idézzen elő, nyithatatlan zárakat rakjon szívekre, lelkekre?

Viszont, ha már a helyzet így alakult, bízom a nép bölcs döntésében, az anyaország őszinte törődésében. Véletlenül se fordulhasson elő, hogy a kétségbeesettek részére beigazolódjanak a költő szavai:

Elvonta... Kívül-belül/ Menekülő élő elől/A legutolsó menedéket.

Péter József Érsekújvár