Kihívás, 2004

Megölik Busht, kitör a világháború, véres konfliktusok lesznek. Legalábbis így szólnak a jósok, kártyavetők első idei jelentései, felfújva talán a rosszat, hiszen mióta hír a jó hír. Pedig a világ nagyon vár a jó hírekre. Várja a rák és az AIDS ellenszerét (amelyet állítólag magyar tudós fog fölfedezni az idén), várja a gazdasági jólétet, várja a biztonságot s várja a békét.

A biztonság, a béke, a jólét azonban nem állapot. Mint ahogyan a szabadság és a demokrácia sem. Ha valamiért, akkor a szabadságért már sokan áldozták az életüket, s talán az egyetlen érték maradt, amiért még érdemes. Azok a dolgok, amelyekre várunk, amelyektől az életünk gazdagabbá, elviselhetőbbé válik, sosem maguktól jönnek és – főleg – nem járnak alanyi jogon. Az emberi jogok azért illetik meg az embert, mert megszületett – állítják a liberális írástudók, azt viszont ritkábban teszik hozzá, hogy ezekért az értékekért tenni is kell valamit. Hiába a sok siránkozás az áremelések, jövedéki és forgalmi adók, energiaárak miatt, ha mindannyian amolyan kollektív diagnózisként szívesen hagyatkozunk a gyógyírként elfogadott feledékenységre. Ki fogja megvédeni jogainkat, ha mi magunk nem?

A hazai magyarság egy felbecsülhetetlen folyamat részévé válik az idén. A sokat hangoztatott kisebbségi sors, a határmódosítások következtében ránk tukmált – hol nemzeti, hol nemzetiségi – kisebbségi lét megszűnőben van. A szlovéniai (Mura vidéki) és a szlovákiai magyarság számára 2004-ben szűnik meg „de facto” a trianoni határ.

A hazai magyarlakta járások gazdasági mutatói tragikusak, óriási a munkanélküliség és az ebből fakadó kilátástalanság. Pedig a helyzet messze jobb, mint kitelepített vagy reszlovakizált nagyapáinké volt. Budapest lépten-nyomon azt hangoztatja, mindent megtesz azért, hogy a kisebbségi magyarság saját szülőföldjén boldoguljon. Azt már ritkábban teszi hozzá, hogy a magyar munkaerőpiacon a szakmunkásképzés felszámolása miatt 50 ezer szakképzett munkás hiányzik. Honnét várja az anyaország e munkahelyek, állások betöltőit? A mozlim menekültáradatból? A kaukázusi menekültektől? Nem egyszerűbb bevallani, hogy a környező országok magyarsága – otthon jórészt munka nélkül – elindul majd az anyaországba szerencsét próbálni? S vajon honnét jönnek majd a munkavállalók: Ukrajna, Románia, Szerbia vagy Horvátország esetében macerás az áttelepülés vagy ideiglenes munkavállalás. Szlovénia és Szlovákia esetében viszont megszűnik a határ. A szlovén átlagbér, életszínvonal és az egy főre eső GDP meghaladja a magyar mutatókat. Onnét tehát nem jön munkaerő a magyar piacra. Marad hát a Felvidék.

Az immár egy évtizede a legatyásodással, leépüléssel szembesülő szlovákiai magyar vidékek munkaképes lakosságának felcsillan a remény – s ez a tény egyéni boldogulásuk szempontjából az egyik legjobb hír. De vajon hányan fogják Magyarországon megkeresett pénzüket saját szülőföldjükön elkölteni, hányan vállalják majd az utazást s hányan választják az áttelepülést az első adódó alkalommal?

2004-ben erre a kérdésre részben választ kapunk. Míg az egyéni boldogulás terén talán megnyugtatót, a szlovákiai magyarság mint közösség számára viszont inkább rossz hírt. A májusban induló folyamatok feldolgozására korántsem biztos, hogy felkészültünk. Nos, ez az idei igazi nagy kihívás.