Kihaló, ébredő európaiak

A vízió riasztó. Kivált nekünk, magyaroknak, akik a XIX. század óta folyamatosan küszködünk a nemzethalál, a végső pusztulás rémképével, amelyet ráadásul a legnagyobbjaink fogalmaztak meg, és bizonyos történelmi események ezt a tragikus életérzést kollektívan erősítették fel. Persze, a nyelvész által megfogalmazott prognózis a leginkább Ausztrália és Dél-Amerika, a modern civilizációtól elzárt írásbeliséggel nem rendelkező törzseire vonatkozik. Viszont egy Salzburgban élő osztrák esszéista, a Literatur und Kritik szerkesztője, Karl-Markus Gauß Kihaló európaiak címmel írt könyvében olyan nemzetek létezésének utolsó pillanatairól számol be, amelyek évszázadokig jelen voltak Európában. A távoli veszély tehát fellelhető a mi Európánkban is. A nemzet- és nyelvhalál oka olykor világosan magyarázható a XX. század történelmével. A hitleri etnikai tisztogatás következménye a német-sziléziai szorbok már megállíthatatlannak látszó asszimilálódása, noha esetükben halovány remény még pislákolhat a nemzeti öntudat felébredésére. Jelenleg mintegy 60 ezren lehetnek. (1926-ban még 130 ezer ember vallotta magát szorbnak). 1945 után majdnem csehszlovák állampolgárokká váltak, Beneš erőteljesen szorgalmazta az általuk lakott területek Csehszlovákiához való csatolását, és ezt azokkal a kulturális kapcsolatokkal indokolta, amelyek a szorbokat valóban kötötték a múltban Prágához. A szövetséges nagyhatalmak azonban ezúttal és kivételesen túlzónak tartották Beneš óhaját, és a szorbok így az NDK alattvalói lettek. Mai létezésüket, paradox módon, kisebbségi sorsuknak köszönhetik. Ha Beneš terve megvalósul, az asszimiláció, a közeli nyelvrokonság okán szinte elkerülhetetlen lett volna, az NDK azonban, talán a német bűntudat következményeként, komolyan támogatta a szorb kulturális és oktatási intézményeket. (Mielőtt még teljesen idegennek éreznénk a szorbokat, hadd jegyezzem meg, hogy a históriában létezik egy közvetlen kapcsolat is a magyarság, sőt a szlovákiai magyarság, illetve a szorbok között. Johannes Bocatius, eredeti nevén Jan Bok, a jeles latin poéta szorb származású volt. Onnan került Bethlen Gábor környezetébe, és lett Kassa főbírája is.)

De azért a legkülönösebb és a legszomorúbb sors mégiscsak az arumunoknak adatott. Gauß egyébként megemlíti, hogy amikor erről az Albániában, Macedóniában, illetve Görögországban élő népről először írt, akadt olyan olvasója, aki teljesen egészében kitalációnak minősítette dolgozatát. És hát valóban nem sokat tudunk róluk, akik talán a balkáni római provinciákban szolgált katonák leszármazottjai (de az is lehet, hogy az eredetükről szóló elmélet ugyanannyira kétes hitelű, mint a dákoromán legenda), nyelvük pedig hasonlít a románra. Először és utoljára 1905-ben a roskadozó török birodalom adományozott nekik némi nemzetiségi jogokat, de a XX. századi történetük a nemzeti haldoklás időszaka. A legnagyobb „eredményük”, hogy az a néhány tízezer arumun, aki a Bánátban él – román iskolákba járhat. Fogyásuk tragikusan gyors: az 1961-es négyszázezres lélekszám mára alig hatvanezerre csökkent. Ez a fogyatkozás azért is figyelmeztető, mivel általában a szaktudósok úgy vélik: a félmillió körüli lélekszám egy nemzet vagy nemzeti kisebbség számára a megmaradásnak majdnem biztos esélyét kínálja.

És vannak Európában, ha nem is nagy számban, éledő, szaporodó nemzeti kisebbségek is. A Gdańsk környékén élő kasubok lélekszáma az 1968-as népszámlálás szerint 150 ezer volt, 1990-ben pedig már 300 ezer. Korábban még vitatkoztak arról, hogy a kasub vajon önálló nyelvnek tekinthető-e, vagy csupán lengyel nyelvjárás. Tudatos folyamatról van szó, amelyben igen jelentős szerepet játszik a katolikus egyház. II. János Pál például 1987-ben biztatta a kasubokat, hogy őrizzék meg nemzeti identitásukat, ennek folyományaként pedig a gdański metropolita a kasub egyházközségekben bevezette a kasub nyelvű liturgiát. 1992-ben pedig az irodalmi nyelv fejlesztésére nézvést ugyancsak lényeges esemény történt: egyszerre két kasub Biblia-fordítás látott napvilágot. Egyébként a világ ismer egy félkasubot, aki sohasem tagadta édesanyja nemzetiségét. A danzigi-gdański Nobel-díjas íróról, Günter Grassról van szó. Egy lengyel tudományos szemle tanulmányban mutatta ki Grass műveinek lengyel és kasub vonatkozásait. Egyébként ő figyelmeztetett arra, hogy a nacionalizmus, a német, a lengyel, a kasub vagy bármilyen többségi, illetve kisebbségi nacionalizmus elleni hatásos fellépés legfontosabb eleme a reális nemzeti önazonosság-tudat erősítése. A kasubok példája mintha őt igazolná.