„Kígyóból” lett miniszterelnök

A terepszínű katonai öltözéket viselő, szemét állandóan sötét napszemüveggel takaró, rettegett gerillavezérből mára nyílt tekintetű, széles mosolyú, mindig elegáns és konszolidált politikussá vált férfiról csak keveset lehet tudni. Sorjáznak ugyan körülötte a tények, de ezek ahelyett, hogy bizonyosságot adnának, csak újabb és újabb kérdéseket vetnek fel.

Ami biztos: Hasim Thaqi 1968. április 24-én született Koszovó középső, Drenica nevű részén, egy Brocna nevű kis faluban. Már a pristinai egyetem filozófia és történelem szakos hallgatójaként a szerbekkel szembeni – akkor még békés ellenállás – aktivistája lett, s 1991-re az albán egyetemisták szövetségének vezetőjévé választották.

Fiatal értelmiségi pályakezdőként 1995-ben Svájcba ment – ott él az egyik legnagyobb létszámú nyugat-európai albán közösség –, s a Zürichi Egyetemen folytatott történelmi és politológiai tanulmányokat.

Aztán a szorgalmas diák egyik pillanatról a másikra otthagyta a nyugodt svájci várost, hazatért, s 1997-ben már ő volt a Kígyó, az Ibrahim Rugova – a koszovói függetlenségi gondolat atyja – által vezetett csöndes, békés albán ellenállásnak hátat fordító, a fegyveres harcot előnyben részesítő Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) egyik legelismertebb vezetője.

Az albánok körében legendákkal övezett népi hőssé vált, harci csoportját 1993-ban megalakító Adem Jasari mellett kezdte. Miközben a „terepmunkában”, tehát szerb rendőrök és katonák elleni rajtaütésekben is kitüntette magát, intelligenciája, képzettsége, világlátottsága rövid idő alatt a külvilággal tárgyalni tudó politikai vezető rangjára emelte

.A Párizs közelében levő Rambouillet-ban 1999-ben folytatott béketárgyalásokon már ő képviselte az UCK-t, és kőkeményen viselkedett: nem volt hajlandó aláírni a koszovói rendezésről szóló megállapodást, mert az nem irányozta elő a dél-szerbiai tartomány sorsáról szóló népszavazást. Akkor még háromszor annyi szerb élt Koszovóban, mint ma, a később Thaqi által is vezérelt pogromok után, de az albánok már akkor is kétségtelenül többségben voltak.

Aztán mégis történt valami. Néhány hosszú, Madeleine Albright akkori amerikai külügyminiszterrel folytatott beszélgetés után Thaqi hazautazott Koszovóba, pár napig tárgyalt harcostársaival, majd visszarepült Párizsba, és aláírta a megállapodást. Ez azonban mégsem léphetett életbe, mégpedig azért nem, mivel a magát súlyosan elszámító Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök nem vonta vissza Koszovóból a szerb rendőri és katonai erőket.

Következett Szerbia 78 napig tartó, Belgrád megadásához vezető NATO-bombázása, amely után Thaqi már mint igazi politikus bukkant fel (igaz, még terepszínű öltözékben). Ő volt a fő irányítója a koszovói gerillahadsereg gyors reagálású, könnyű fegyverzettel ellátott erővé való átállításának. Hogy a korábban használt méregdrága nehézfegyverek honnan érkeztek, soha senki sem firtatta.

Thaqi idővel harctériről komoly polgári öltözékre váltott, s öltönyben, nyakkendőben megalakította a Koszovói Demokrata Pártot (PDK). Gerilla voltát azonban nem feledte, s a neve rendszeresen felbukkant a gyújtogatások, demonstratív gyilkosságok által kiváltott első – akkor már nemzetközi felügyelettel lezajlott – szerb menekülési hullám előidézői között.

Amikor politikusként is meg akarta méretni magát, Thaqi 2000-ben vesztett Ibrahim Rugovával szemben, 2001-ben ismét, s utána is mindig, egészen az idén november 17-én tartott választásig. De mindig az élvonalban maradt, ellenzéki vezetőként sem lehetett kihagyni a Koszovó jövőjéről szóló tárgyalásokat folytató csapatból.

Egyszer botlott csak meg egy picit: tájékozatlan budapesti határőrök 2003-ban, Ferihegyen átutaztában pár órára feltartóztatták, mert egy gyilkosságokért 1999-ben Pristinában kiszabott – senki által soha nem érvénytelenített – ítélet alapján nemzetközi elfogatóparancs volt érvényben ellene. A „félreértés” néhány gyors telefonhívás után tisztázódott, s Hasim Thaqi folytathatta útját. (mti)