Kié a belügyminiszter?

Nem mi tehetünk róla, hanem a történelem, hogy valahányszor ezt a szót halljuk: belügyminiszter, mindig a rendőrök legfőbb főnöke jut az eszünkbe. Ebben is különbözünk a világ boldogabb országaiban élőktől. Úgy tűnik, hogy a pavlovi feltételes reflex e speciális demonstrálódása alól az idejüket éppen kormányalakítással múlató politikusok sem képeznek kivételt. Mert ha kivételt képeznének, nem azzal kifogásolnák Vladimír Palko belügyminiszterré javaslását, hogy a kereszténydemokraták e politikusa a három leendő koalíciós partner számára – úgymond – túlságosan radikális. Nem merném állítani, hogy kinevezése esetén V. P. jó belügyminiszter lesz. Azt se, hogy középszerű vagy éppen csapnivaló. E tekintetben csak éppen annyi támpontja van az embernek, amennyit tud a miniszterjelöltről. Az pedig nem sok, mert még nem töltötte be ezt a tisztséget. Arról viszont nagyon sokat tudunk, hogy az elmúlt négy évben a belügyminisztérium hatáskörébe tartozó szervek hányszor ütötték bottal súlyos bűnök elkövetőinek nyomát. Megtörtént, hogy „az egyik ajtón be, a másikon ki” módszert alkalmazva ment végbe nyomozás. Ráadásul a törvényre hivatkozva. Mert hogy paragrafus van arra, bizonyíték produkálása nélkül meddig lehet valakit letartóztatásban tartani... Nem kell ahhoz Sherlock Holmesnak lenni, hogy felfedezzük: minél bonyolultabb egy bűnügy, annál nagyobb a veszélye, hogy a paragrafus által meghatározott időtartamon belül a nyomozók nem tudnak bizonyítékot felmutatni. Rossznyelvek szerint ráadásul a bűnelkövetők körmönfontsága gyorsabban fejlődött a rendőrökénél. Megalapozottan gyanítjuk, hogy az elmúlt évtizedben volt néhány olyan bűntett (és korántsem ezüstkanál-lopási esetekre gondolok), amelyek felderíthetetlenségéhez pártérdek fűződött. Nos, ha a KDH három koalíciós partnere azért tekinti túl radikálisnak Vladimír Palkót, mert azt ígéri, hogy belügyminiszterként olyan törvénymódosításokat terjeszt a parlament elé, amelyek hatályba lépésüket követően a nagyon nehéz fiúk számára megnehezítik a törvényekkel való visszaélést, akkor felesleges a radikalizmus miatti aggodalom. Ha kormánytagként azt adja „napiparancsba”, hogy a rendőr számára édes mindegynek kell lennie, kormánypárti-e a tetten ért vagy ellenzéki, akkor ez az ember a mi emberünk. Ha a rendőröket – az őrmestertől a generálisig – arra ösztönzi, hogy nem a lakosság zaklatásával kell javítani a bűnüldözési statisztikát, hanem főképp a nagy halak lehalászásával, akkor Palkót támogatni kell. Négy év alatt bebizonyíthatja, hogy a bűnüldözés szempontjából az eddiginél sokkal pártsemlegesebbé tehető ez az ország.