Ki lesz a politikai vezér?

Inkább a konzervatív oldalhoz tartozó, de a baloldalon szintén elfogadott politológus szerint az Európai Unió alkotmányának elutasítása némely tagországban, illetve a növekvő kételyek az európai integrációval kapcsolatban az egész földrészen, valamint a közelmúltban az uniós költségvetés körül kirobbant és megoldásra váró konfliktusok nemcsak azokat a gondokat jelzik, amelyek az uniós fejlődéssel párhuzamosan, szinte természetesen jelentkeznek. Pehe azt állítja, hogy a demokratikus politika „mély válságát” jelzik ezek a jelenségek és ez a problematika összefügg azzal, hogy immáron egy-két évtizede Európában nincsenek vezérek, valóban mély és hiteles jövőlátomást teremteni képes politikusok: „Európa politikai vezért keres” – hirdeti tanulmányának a címe is. Érvelése tanulságos és vitatható.

Persze, Jiří Pehe semmi esetre sem diktátorra gondol, valami új Mussolini, netán Hitler jelentkezésétől várja Európa bajainak megoldását. Ő azt állítja, hogy hiányoznak a földrész politikai színpadáról olyan egyéniségek, amilyenek de Gaulle, Churchill, vagy Adenauer voltak, akik elképzeléseiket sokszor a közvéleménnyel szemben hirdették és valósították meg, akik soha nem óhajtottak a populizmus eszközeivel élni. Ellentétben Berlusconival, Schröderrel és Chirackal, akik „a populizmus, a stagnáció és a tehetetlenség jelképei lettek”. Az előbbi kategóriába sorolt politikusok nem féltek attól – így Pehe –, hogy egy olyan elitet támogassanak, illetve hozzanak létre, amely támogatni képes elképzeléseiket, segít szembeszállni akár a többségi véleménnyel, ha az olyan intézkedések útját állaná, amely a nemzet és a világ jobbulását szolgálná, illetve a populista törekvésekkel szemben, a demokrácia intézményrendszerét erősítené, fejlesztené. A nagy triót követően még Francois Mitterrand, Margaret Thatcher és Helmut Kohl politikai filozófiájában fedez fel a cseh politológus hasonló törekvéseket, „akiknek a posztkommunista időkben bizonyos mértékig Mihail Gorbacsov is segédkezett”.

Nehéz lenne elvitatni, hogy azok a politikusok, akiket Pehe példaként állít a mai vezetők elé, kétségtelenül nagyságrendekkel nagyobbak voltak, megalapozottabb koncepciókkal rendelkeztek: az ő teljesítményüket történelmi léptékkel mérhetjük, míg kortársaikkal szemben okkal gyanakodhatunk, hogy az utókor, a mi utókorunk nem tartja majd számon az igazán jelentős államférfiak között. Ugyanakkor feltűnhet a kitűnők eme névsorát elemezve, hogy mennyire hiányoznak innen azok a politikusok, akik a második világháború után ugyancsak sokat tettek földrészünk modern arculatának alakításáért. Például, hogy Willy Brandt nemcsak az Adenauer által teremtett német állam továbbépítője volt, de ő szembe is szállva a konzervatív tradícióval, az európai békés egymás mellett élés egyik megalapozója és élharcosa volt, aki a múlt század német politikusai közül a legmerészebben rombolta a német felsőbbrendűség képzetét. És nem utolsó sorban, Bruno Kreiskyvel, meg Olof Palméval egyetemben, visszahozta Európába azt a szociáldemokrata értékrendet, amelynek legalább annyit köszönhetünk, mint a konzervatívoknak. Sőt, éppen a történelmi dogmáktól szabadult, megújult szociáldemokrata eszmerendszernek következményeként szélesedett a demokrácia gyakorlata. A Brandt által vezetett Szocialista Internacionálénak eredménye lett, hogy kiszélesedett a társadalmi egyenlőség eszméje, amely szerint a modern demokráciákban nemcsak a politikai jogok egyenlősége a fontos, hanem az esélyegyenlőség, a szegénység felszámolása nemkülönben. Végül is a szociális felelősséget vállaló jóléti állam ideája – minden problémájával és megvalósításának ezernyi nehézségével együtt – alapvetően változtatta meg nemcsak Európa, hanem az egész világ politikai térképét is. És vajon nem a modern szociáldemokrácia és éppen Willy Brandt vetette fel, hogy a világ gazdagabb, fejlettebb részének elemi érdeke (és erkölcsi kötelessége) a szegény országok megsegítése, mert az Észak–Dél ellentét olyan konfliktusokkal fenyeget, amely veszélyezteti egész civilizációnkat? Magától értetődik, hogy ez sem minősíthető populizmusnak, az ilyen elvek kinyilvánítására ugyancsak erős politikai személyiségek voltak képesek.

A középszerűség terjedése mindig felerősíti az igényt a rendkívüli megjelenése iránt. Az Európai Unió valóban jelenleg nem rendelkezik olyan átfogó jövőtervvel, amely nagyvonalúan rendezni lenne képes a mai problémákat, amely a kételkedőknek újra biztonságot adna. Az alkotmány terve végül is túlságosan látványosra sikerült és kevéssé vizionálja a jövőt. Az elutasításnak sok oka lehet, egyebek között a nemzeti önzés, mégis, nehéz lenne nagy jövőt jósolni egy olyan plánumnak, amelyről védelmezői jelentik ki, hogy az unió az alkotmány nélkül is működőképes. Tehát akár van, akár nincs, voltaképpen minden mehet tovább. Nyilván, az Uniónak ennél erőteljesebb jövőképre van szüksége. Amit, esetleg, egy új Churchill, netán egy új Brandt fogalmazna meg, vállalná a megvalósítás minden gyötrelmét, valóban szembeszállva a tehetetlenséggel, a populizmussal, a stagnálással. Ám, például, a vezéri hajlamokkal szintén mindenkor kacérkodó Churchill első dolga az volt, amikor a főhatalmat a világtörténelem egyik legsúlyosabb pillanatában megkapta, hogy a politikai baloldallal, ellenfeleivel társuljon, és így vigye diadalra a demokrácia ügyét. A populizmus és a demokrácia valóban kibékíthetetlenek. A demokrácia érdeke a szüntelen változás. A demokráciában szükség van nagy egyéniségekre, akiket Jiří Pehe politikai vezéreknek nevez, de még inkább olyan új gondolatokra, amelyek erősítik egy olyan világtörténelmi kísérlet létjogosultságát, mint amilyen az Európai Unió is. Fogalmazhatok azonban úgy is: Adenauer öröksége mellett Európa nem mondhat le Brandt hagyományáról sem.