Ki húzza a rövidebbet?

A vasutas-szakszervezetek zöme döntésének értelmében holnap hajnalban néhány órára országszerte leállnak a vonatok, hacsak a kormány addig nem módosítja a szárnyvonalak megszüntetéséről hozott határozatát. A közlekedési miniszter a szakszervezeti bejelentésre reagálva kilátásba helyezte, ha bebizonyosodik, hogy a sztrájk nincs összhangban a vonatkozó törvénnyel, büntetni fog. És elbocsátani. A miniszter szerint a vasúton óriási a túlfoglalkoztatottság; a mostani 43 ezer alkalmazott helyett 15 ezerrel kevesebbel is működhetne a két vasúti cég...

Nem akármilyen fenyegetés ez olyankor, amikor a munkanélküliségtől leginkább gyötört térségekből újabb és újabb tervezett tömeges elbocsátásokról érkeznek hírek, munkahelyteremtésről meg alig. A vasutasok azonban elszántak, és ebben komoly szerepet játszik a szárnyvonalak megszüntetése miatt leginkább sújtott térségek erős tiltakozása is. Legyen bármilyen a kimenetele is a vasutasok tiltakozásának, egy biztos: a kormány végre szembesülni kényszerül azzal a ténnyel, hogy munkavállalók tízezreinek életét érintő döntések csakis az érdekelt felek színvonalas szociális párbeszéde alapján hozhatók.

A vasutasoknak – mondhatnánk – szerencséjük van. Érdekvédelmi szempontból jól szervezettek. Ez nem mondható el például a munkavállalók mintegy 60 százalékát kitevő kis- és középvállalati dolgozókról, akik érdekvédelme szervezettség híján nagyon gyenge. Hiába harcolhatnak nevükben is a szakszervezetek, ha nem közvetlenül a vállalatban folyik a párbeszéd, a „központi” érdekvédelem eredménye mire leér a néhány tucatnyi, esetleg néhány száz főt foglalkoztató cégbe, sokat veszít erejéből. Ilyen szervezettség esetében nem csoda, ha senki se teszi szóvá, amikor minimálbért adnak akkor is, ha a törvény szerint többet kellene adniuk, például a képzettebb pályakezdőnek. Akkor sem szól senki, ha a munkáltató hivatalosan évekig minimálbérhez közeli fizetést ad alkalmazottjának, miközben „nem hivatalosan” (vagyis adó- és járulékmentesen) néhány százassal vagy ezressel, havi rendszerességgel megtoldja munkása havi járandóságát. Látszólag mindkét fél jól jár, de csak a munkáltatónak van az ilyen gyakorlatból haszna, a munkavállalónak hosszú távon semmilyen, hiszen nyugdíját a hivatalosan kimutatott fizetés után kapja. Nyilvánvaló, ki húzza a rövidebbet.

Az Európai Unió országaiban mindenütt sok évtizedes hagyománya van az érdekegyeztetésnek. Nálunk alig egy évtizede próbálják érvényesíteni. Némely politikusunk akkor szakította meg egyoldalúan akár néhány évre, amikor érdeke éppen úgy kívánta. A szakszervezetek meg nem sokat tettek, hogy a párbeszéd érdemben felújuljon. A törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban uralkodó felemás viszonyok tükröződnek a szakszervezeti munkában is. Ha egyértelműek lesznek a viszonyok a kormányon belül, talán a szakszervezetek határozottsága is megalapozottá válik.