Kétnyelvű tapogatózás

Ha egy idegen végigautózik Dél-Szlovákián, azt gondolhatja, itt szlovákok élnek. Szlovák közlekedési táblák, pár kivételtől eltekintve szlovák óriásplakátok és hirdetések, nagyrészt szlovák feliratok az üzleteken. Közte néhány magyar szöveg – mert talán magyarok is vannak itt – nyomokban. Ám ha az idegen kiszáll az autóból, mintha más világba csöppenne: magyarul beszélgető helybeliekkel találkozhat. E két világ évtizedek óta él egymás mellett, úgy, hogy a benne lakók – mi mindannyian – többnyire fel sem fogják abszurditását. Megszokták. Mint ahogy más tényezőknél is, nehéz lemérni, hogy a vizuális kétnyelvűség szinte teljes hiánya mennyire járult hozzá az asszimilációhoz, ám az tény, hogy nagyban elősegítette. Nap mint nap bevési az emberek tudatalattijába: itt, még a legmagyarabb faluban is, a szlovák nyelv az úr, a köz kommunikációs formája. A magyar legfeljebb egy hozzábiggyesztett toldalék.

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia civiljeinek fő érdeme, hogy erre felhívták a figyelmet, a politika pedig azóta igazodni próbál. Tavaly lettek magyar vasúti táblák, igaz, nem mindenütt, igaz, az ígért törvénymódosítás nélkül, de legalább valami történt. Most végre a közúti táblák kerülhetnek sorra, miután a kisebbségi biztos erről egyeztetett a belügy és a közlekedési minisztérium illetékeseivel. A kósza és óvatos nyilatkozatok alapján még nem tudni, mekkora változásokra lehet számítani (csak a behajtani tilos tábla alá kerül ki magyarul is, hogy kire nem vonatkozik, vagy a nagy kék útjelző táblákra is felfestik mondjuk Komárom nevét?). Ám a fő buktató már most látszik: mennyire lesz stabil a rendezés jogi alapja? Mielőtt valaki félredobná az újságot egy „ezeknek semmi se elég, csak károgni tudnak!” kiáltással, szögezzük le: az ördög valóban a részletekben lakik!

Itt pedig sok fontos részletkérdés nyitott. Ezúttal az aktuálisan módosuló miniszteri rendeletekbe kapaszkodnak a tárgyaló felek, ezeket viszont az illetékes tárcavezető bármikor átírhatja. Ez az ő hatásköre – szólnia sem kell senkinek, nincs koalíciós egyeztetés, sem a nyilvánosságot bevonó tárcaközi véleményezés. A korrekt megoldás a törvényi változtatás, amikor fehéren-feketén beleírják egy jogszabályba, mit kell tenni – a törvényt ugyanis csak a parlamenti többség írhatja át. A következő fontos kitétel, hogy kötelező előírásról van szó: tudjuk, hogy amit csak lehet, amit kérni kell alássan, az sokkal nehezebben valósul meg. Nem utolsósorban azért, mert kevesen kérnek. Itt generációk szocializálódtak úgy, hogy csak szlovák felirat létezik. A vizuális kétnyelvűségnél hatványozottan igaz: csak a kötelező alkalmazás hozhat áttörést.

Nem utolsósorban fontos az egyértelműség. „A rendelet annyira általánosan fogalmaz, hogy elméletileg erre is lehet lehetőség” – olvashattuk a kétnyelvű útjelző táblákkal kapcsolatban. Ez az, amire nem lehet hosszú távon építeni. Szép, hogy most mindent beleálmodunk egy aktuális rendeletbe, ám stabil eredményt csak világos, kötelezettségként leírt, erős paragrafusokkal lehet elérni. Ha ezt, ilyen formában sikerülne elérnie a Hídnak, a ciklus legjelentősebb eredményét tudná letenni az asztalra kisebbségi téren. A Kisebbségi Kulturális Alap egy fontos, ám leginkább technikai és pénzügyi jellegű előrelépés volt, a maradék intézkedés pedig tűzoltás. Ez viszont valódi, mindenki számára látható előrelépés lenne. Ehhez viszont a megfelelő formában kell átültetni a módosításokat.