Kenyér helyett háború

Egy oratórium jelenetét ábrázoló fotó van a számítógépem mellett, azt nézem évek óta. Rajta rigmusra mozduló, vörösre festett ruhájú, arcú, hajú férfiak csoportja. Aki ránéz, megjegyzi, milyen jó felvétel a paradicsomháborúról. Igencsak elborzadnak, amikor kijavítom őket, mondván, Herman Nitsch osztrák képzőművész Hatnapos játékának egy jelenete. A férfiakról csöpögő kocsonyás vörös folyadék pedig állatvér. Bizonyítékként említem e dolgot, hogy ennyire ismerik mifelénk is a paradicsomháború turistacsalogató hagyományát. Ugyancsak turistacsalogatóként ápolt tradíció a narancsháború, és hallottam már borral locsolkodók csatájáról is. A minap egy újabb őrült hagyományról tudósított a média: a lisztháborúról. Görögország egyik városkájában űzik, a tudósítás szerint immár kétszázadik éve. A lényege, hogy a résztvevők a vállukon átvetett, testük előtt tartott tarisznyában színezékkel kevert lisztet cipelnek, s dobálják, szórják egymásra a lisztbombákat, mert ebben a háborúban mindenki mindenkinek ellensége. A harcoló felek pedig ujjongnak az élménytől, mert – miként mondják – ha az ember belép ebbe a háborúba, elfelejti minden problémáját. A lisztháború csupán két órán keresztül dúl, ám utána jó pár napig takarítják a csatateret, míg a mindenbe beivódó fehérségtől megtisztítják a városkát. De megéri: mert e turistalátványosság nem kevés pénzt hoz a konyhára. Bizonyára jóval többet, mint a szétszórt liszt ára. Ráadásul e lisztcsata messze földön híressé teszi a görög városkát. Legyen bár így, én a lisztháborúról szóló mozgóképes tudósítást látva mégis terményvédő lettem. Mint BB a kakasokat, a bikákat, én a terményt fogom védeni körömszakadtáig: a paradicsomot, a narancsot, a bort és elsősorban a lisztet, magyar embernek mindennapi kenyerét. Biztos a hagyomány ápolásának védelmére kelnének egyesek, mondván, a csatázók nem minőségi liszttel töltik meg tarisznyáikat, csak valami ócska őrleménnyel. Én akkor is amondó vagyok, nagy bűn olcsó szórakozásra elfecsérelni, elpazarolni azt, amit a föld éteknek megtermett. Nagyapámra gondolok ilyen helyzetekben, aki az elébe kötött tarisznyájából az életet adó magot hintette nagy reménnyel, hogy bőséges termést hoz az esztendő. Ha tudott volna a lisztháborúról, és látta volna a lisztszórókat, szikár, szókimondó magyar emberként a jóistent is lekáromította volna az égről. Mert neki a lisztből sült kenyér még szent volt: keresztet rajzolt rá a késsel, mielőtt megszegte. Hálából, hogy megadatott a mindennapi betevő. De hát az még a szegény világban volt!