Karácsonyi gyomorégés

Hun hó, hun meg latyak közt, hun meg az Attila sógor szilvapálinkájának tegnapi bűvöletétől meg-megcsúszva, a nagy ünnepköszöntés után ballag emberünk a patikába a karácsony utáni első munkanapon. Csak úgy, recept nélkül kellene valami gyomorégésre. Megfeküdte gyomrát a nagy jólét. Nem böjtölt már ünnep előtt se, ki tudott volna ellenállni a kamrában lógó finomságoknak így, a disznótorok idején. Hát elcsapta a gyomrát, de rendesen. Megint elmúlt karácsony, ma még a visszaváltandó üveghalom is rá vár, meg kicserélni a két számmal kisebb papucsot, amit az asszony vett neki. Egész napokat üldögélt a tévé előtt, sorra tekergette ki a palackok nyakát, nézte a jótékonysági koncerteket, imitt-amott belelapozott az újságba is, csupa szomorúság az egész világ. Már megint fenekednek ott az olajforrások vidékén, megint készül valami forrongás. Még mindig nem fizette be az autója kötelező biztosítását, fizetetlen a villanyszámlája is, és mindez csak a karácsony miatt, mert ajándékot azt venni kell, még ha részletfizetésre is. Most meg csúszkál gyomorégéssel, másnappal, kongó ürességgel a fejében és csak arra tud gondolni, csak arra az átfázott arcú kisfiúra ott a kocsma sarkán, ott a templom mellett, ahonnan az előbb jött ki, mert be kellett menni egy gyógyitalra. Ott állt a kissrác, átmeneti kabátkában, lukas cipőben az ajtó mellett és nagy kerek szemmel nézte a bent ülőket meg az anyját, aki bamba vigyorral állt a pultnál, beszélgetett egy bácsival és igen ideges lett, mikor a gyerkőc azt mondta, hogy fázik és éhes. Kapott egy nyaklevest és kiküldték. Orrát az ajtó üvegéhez nyomva bámulta a villódzó karácsonyi díszítést a whiskyreklám mellett. Emberünk megállt, visszafordult. „Mikor ettél utoljára?” – kérdte a kisembert. „Tegnap délben, zsíros kenyeret” – jött a halk válasz. „Várj meg itt!” – mondta emberünk és elrohant. Hirtelen elmúlt a szédülés, a fejfájás, meg minden nyavalya. Rohamléptekkel be az első működő talponállóba, két sonkás bagettet megmelegíttetett, hozzácsomagoltatott két banánt, meg egy kis tejcsokit. Ment vissza a kocsmához de a kissrác addigra eltűnt. Fél óráig téblábolt még a városban, keresve a gyereket, a bagettek kihűltek, a banán laposra nyomódott a hóna alatt, a tejcsoki darabokra tört. A gyerek sehol. Elmegy az utolsó buszom is, villant az agyába, aztán rohant a buszra.

Zötyögött hazafelé, megint előjött a gyomorégés, a fejfájás, meg minden gondjának sötét terhei, részletfizetési számlák és büntető kamatok megfizetéséről értesítő felszólítások hullottak rá, aztán egy élesebb fékezésnél felriadt. Éppen jókor, hazaért. A csomag laposra nyomva a hóna alatt még most is. Felnyitja aszemetest, undorodva dobta el, mintha a saját gyengeségétől akart volna szabadulni. Hazaért, a papucsot se cserélte ki, az üvegeket már nem veszik vissza, lefekszik hát a tévé elé és morogva kér egy kiskanál szódabikarbónát. Amíg megy a híradó, eszébe jut a gyerek. Félálomba csúszik és bajsza alatt annyit morog: „Ha holnap megtalálom, elviszem ebédelni. Az az ötvenes, amibe egy ebéd kerül, nem csap agyon. Csak múljon a gyomorégésem.”