Lošonská Dékány Nikolett: elVONATkOZtatTAM

Szeretek vonatozni. Ha minden rendben megy. Ha nem késik. Ha elérem a csatlakozást. Ha van reštauračný vozeň, és a hőmérséklet is megfelelő. Se túl hideg, se túl meleg. Na most, aki szeretett hazánkban valaha is utazott már vonattal, tudja: ahhoz, hogy mindez teljesüljön, hogy is mondjam – úgy kell állnia a csillagoknak. Ó, és a csillagok nagyon ritkán állnak úgy. Mindenki ismeri a „ha kinn meleg van, akkor vagy nem megy a klíma, és az ember izzadtan tapad oda a barna műbőr üléshez, vagy annyira megy, hogy kabátot meg zoknit kellene kapnia magára, hogy ne fázzon” kezdetű történetet. Természetesen senki sem hord magával nyáron meleg cuccokat, ez az utolsó, ami az embernek az eszébe jut. „Sajnos nem lehet állítani rajta” – ez minden kalauz profin betanult mondata. „Neverím!” – ez meg az enyém. Ha pedig kinn hideg van, ugyanez megy, csak fordítva: úgy fűtenek, hogy már nem tudsz mit levenni magadról. Ilyenkor bezzeg senki sem akar az ablaknál ülni, a radiátor mellett. Máskor meg bezzeg mindenki az ablaknál akar ülni, nehogy ki tudjam a lábam nyújtani. A radiátor mellett. Na jó, a radiátornak ehhez semmi köze. A legtöbb ember egyszerűen szeret az ablakon kibámulva bambulni. Én is.Ezért is szeretek vonatozni. Tényleg. Sokkal inkább, mint buszozni vagy autózni. Nem mintha az utóbbiakon nem lenne 

, viszont felállni és rántott sajtot rendelni sörrel csakis a vonatban lehet. Na jó, sajnos nem minden vonatban. Csak azokban, amelyek hosszú útra mennek, például a Pozsony–Kassa vonalon. Na jó, ez sem igaz: csak azokban a vonatokban adott ez a lehetőség, amelyek hosszan mennek és lehetőleg Szlovákia északi részén.

Egyszer naivan elhittem, hogy az északi és a déli Kassa–Pozsony vonal csak időben és térben különbözik. Hát nem. A déliben még büfé sincs. Másnapos voltam és nagyon szomjas. Azóta sem mentem arra. Vonattal. Víz nélkül. De ez most nem az a történet. Térjünk vissza az ablakhoz, a rántott sajthoz, a sörhöz és az akármikori felálláshoz. Meggyőztem magam arról, hogy talán ezúttal másképp lesz, ezúttal szerencsém lesz, nem fog késni a vonat, nem kell majd azon izgulnom, elérem-e a csatlakozást. Elvégre nem egy teljesíthetetlen kívánságlista az enyém 2024-ben – pontosság, megfelelő hőmérséklet, étkezőkocsi (igen, tudom én magyarul is).

Amit még a vonatutakban szeretek, azok a szóba elegyedő nyugdíjasok. Nem nagyon találkoztam még rajtuk kívül más generáció képviselőjével, aki csak úgy random megszólított volna a „szabad ez a hely”-en kívül. Mondjuk én sem éreztem magamban még soha késztetést csak úgy beszélgetést kezdeményezni valakivel, akit nem ismerek. Milyen jó példa ez is arra, hogy felejtünk el – mennyire nincs rá igény – más véleményeket, történeteket, látószögeket befogadni, akár ebben a formában. Emlékszem, egyszer végigbeszélgettem egy hatórás utat egy random bácsival. Az idő hihetetlen gyorsasággal repült. De olyan is volt már, hogy egy csak németül és héberül beszélő bácsi próbált velem beszélgetni, annak ellenére, hogy már az elején tisztáztuk, én sajnos magyarul, szlovákul és angolul tudok csak. Azért is esik ez jól nekem, mert egy csomó ember számára ellenszenves vagyok első látásra, de ezek szerint akadnak olyanok, akikben ellenkezőleg, szimpátiát és bizalmat ébresztek.

Aznap sem volt ez másképp. Kassáról utaztam Pozsonyba. Előző tapasztalataim alapján az északi vonalat választottam; már magam sem tudom, miért, a Regiojet mellett döntöttem, egy átszállással Zsolnán. Megvettem hát a jegyem, helyjeggyel, kötelezően az ablak mellé. Nyár, kora reggel, messze még a hőség. Nem siettem sehova. Nem sok minden romolhatott el. Az átszállásra kb. fél órám volt. Az út egészen kellemesen telt, míg meg nem szólított egy idős hölgy, aki Poprádon szállt fel. Ott kezdődött minden. Nem mintha a hamarosan összedőlő kártyavárnak ő lett volna az oka. A szokásos mód szóba elegyedtünk, kiderült, ő is Pozsonyba tart zsolnai átszállással, viszont a jegyét Zsolnán készült megvenni, és egy picit már kezdett aggódni a pár perces késés miatt, amit a barátnője jelzett neki WhatsAppon. Nemrég tanulta meg használni az alkalmazást. Megnyugtattam, hogy nincs oka aggodalomra, én is Pozsonyba megyek, fél óránk van az átszállásra, egyelőre csak pár perces a késés, úgyhogy simán érkezik megvenni a jegyet. Miközben tovább zakatoltunk, az átszállásra maradt percek egyre inkább fogyni kezdtek. Már én sem voltam biztos a sikerben, elnézve a nagy poggyászát és a maradék 10 percet az átszállásra. „Nem szokott az interneten vásárolni jegyet? Ott is lehet.” Persze, ahogy gondoltam, semmi tapasztalata nem volt e téren, a vasút online jegypénztáráig még nem jutott el. Sebaj, mondtam, akkor majd én megveszem magának. „Tényleg? Lenne olyan kedves? Ó, micsoda szerencsém van Önnel!” Kitöltöttük a nevét, elvileg fizetnie nem kellett volna, mivel nyugdíjas volt, viszont a jegyet akkor is meg kell venni. Bejelöltük hát a szükséges rubrikát, meg kellett adnunk az igazolványszámot, aztán regisztrálni is kellett volna, az idő meg telt, mi meg a remek rendszerrel bajlódtunk még mindig. Megelégeltem az egészet: „Tudja mit? Meghívom egy Zsolna–Pozsony útra! Megengedi? Igazán nem drága.” Ha jól emlékszem, 1,70 volt, vagy valami ilyesmi az összeg. Az elején szabadkozott, de ahogy közeledett a leszállás ideje, ő is belátta, hogy ezt most el kell fogadnia.

Ez a jegy kötött minket aztán össze egészen Pozsonyig. Bár lefényképezte a telefonjával a telefonomban világító QR-kódot, de nem bízott benne, hogy ez elég lesz az ellenőrnek. Leszálltunk a vonatról, segítettem neki a nagy bőrönddel, aztán elvegyültünk a tömegben. Szaladtam előre, nézett is rám kérő szemekkel, kiabálta a nevem, hogy várjam meg. Visszanéztem, szegényt szinte elsodorta a tömeg az aluljáróban. Éreztem, hogy nem hagyhatom magára. Elvégre összetartozunk, meghívtam egy Zsolna–Pozsony vonatútra. Megkaptam hát a bőröndjét, próbáltam tartani a tempóm, de azért hozzá igazodva. A vonat az orrunk előtt ment el. Másodperceken múlott az egész. Pedig még helyjegyünk is volt. Az ablak mellett.

A következő vonat másfél óra múlva indult. Vettünk hát arra is jegyet, helyjegy viszont már nem volt. Felsétáltunk az aluljáróból, ahol egy sétálóutca fogadott bennünket. Már mindkettőnknek külön jegye volt, mehetett volna mindenki a maga kedve szerint. Mi mégis együtt ültünk le egy padra, várva a következő járatot, élvezve a zsolnai napsütést. Vettem magamnak egy kávét a közeli kávézóban elvitelre, ő nem kért, azt mondta, addig vigyáz a dolgainkra. Mikor visszaértem, felajánlotta a rántott húsos szendvicsét. Először nem akartam elfogadni, de addig noszogatott, hogy nem volt szívem visszautasítani. Így lett kerek és szép ez a pillanat. Ott ültem júniusban egy random város sétálóutcájának a padján, rántott húsos szendvicset majszolva, egy random nénivel, aki nem győzött hálálkodni a társaságomért és a segítségemért. Elmesélte, hogy mindig szerencséje van az emberekkel, és hogy ez biztos azért van, mert egész életében beteg gyerekeken segített. Ez volt a foglalkozása. Én elmeséltem, hogy színésznő vagyok, ennek nagyon megörült. Közben végignéztünk egy hajléktalankonfliktust. Aztán megmutatta a családját, elmondta, hogy Pozsonyból a barátosnőjével utaznak majd tovább Horvátországba, azért a nagy bőrönd, végül csináltunk egy képet emlékbe. Így szállt el a másfél óra, mikor végre felszállhattunk a várva várt vonatra. Akkor még nem sejtettük, eddig tartott közös utunk szebbik fele.

A teli vonaton nem hogy az ablak mellett nem volt már hely, de minden hely elkelt, mozdulni nem lehetett. WC-re nem tudtam volna eljutni, a reštauračný vozeň szóba sem jöhetett. Mondanom sem kell, mindezek mellett mennyire finom meleg volt, a klíma természetesen nem működött, és ebben a modern vonatban az ablakokat sem lehetett kinyitni. Végigálltuk hát az utat a levegő nélküli folyosón további 20 emberrel Zsolnától Nagyszombatig, mire újdonsült hatvanas barátosném végre helyhez jutott. Nemsokára én is leülhettem. A maradék 10 percre. Majd megizzadva, megfáradva, meggyötörve szálltunk le Pozsonyban. Én a magam részéről megfogadtam, hogy most egy ideig megint nem vonatozom. Viszont továbbra is hálás voltam a találkozásért, a rántott húsos szendvicsért, meg azért a napsütötte zsolnai padért.