Kapuk és esélyek

Szülőfalum deszkakapus korszakában az egyik szilveszteréjszaka azzal szórakoztak valakik, bizonyára a hatvanas évek forrongó szellemiségétől felbuzdult hosszú hajú ifjak kalákában, hogy újév reggelére az egész községben eltüntették a kiskapukat. Ily módon minden portára szabaddá téve a ki- és bejárást. A kiskapukat azonban nemcsak levették a sarokvasakról, hanem el is rejtették közelebbi, távolabbi helyszíneken. ĺgy a családok azzal töltötték az új esztendő első havas reggelét, hogy a hóba taposott lábnyomok szerint elindultak pántjait vesztett kiskapujuk keresésére. A „tettesek” nem lettek meg. Valójában nem is keresték őket, hiszen semmi sem tűnt el az udvarokból, mindenki tudta, hogy a különös cselekedet csupán szilveszteri-újévi tréfa, amellyel az elkövetők senkiben, semmiben kárt nem tettek. A következő esztendőben aztán mindenki megpróbálta így vagy úgy megvédeni a bejáratát, de se akkor, se azóta nem tűntek el kapuk, így a történtek idővel el is felejtődtek. Nekem is csak később jutott eszembe, hogy az esetnek akár jelzésértéke is lehetett. A kapuszedők, lehet, nem csak tréfának szánták a kapuk eltávolítását a csuklópántokról, hanem üzenni is akartak. Talán azt szerették volna tudtára adni a faluközösségnek, hogy nyit a világ, nyitni kell ott helyben is.

Soha nem fogadtam meg, hogy ezt vagy azt nem teszek, másképp teszek vagy éppen megteszek az új esztendőben, mert az évváltást nem tartottam komoly, ilyen irányba is motiváló oknak. Mint ahogy az induló új évet – amelyben általában minden a régi marad és folytatódik – sem tartottam olyan erőnek, amely kellő súllyal befolyásolna a fogadalom megtartásában.

(Ilyen erő, azt hiszem, inkább a kényszer tud lenni: mondjuk, valamely komolyabb betegség, amely megijeszt bennünket, s ennek hatására fohászkodunk és fogadkozunk, hogy megválunk rossz szokásainktól.)

Idén azonban én is megfogadtam valamit: hogy kapukat szedek le a sarkairól. Kapukat nyitok ki, hogy bejöhessen a boldogság.

Bár tavaly év vége felé még magam is búsan-szomorkásan együtt fújtam a népszerű

V-tech duóval, hogy: merre jár a boldogság, távolabb, mint gondolnám... 2004. január elsején belekapaszkodtam a jövőbelátók medializált újévi jóslatába, mely szerint ez az év az előzőnél boldogabb és gazdagabb lesz.

A Sörgyári capriccio című Menzel-filmben Mariska lefűrészel egy-két arasznyit az asztallábból, mi több, rövidre vágatja lobogó hajkoronáját, hogy ne maradjon le, kövesse a monarchiabeli változásokat, segítse az új szeleket. Szilveszteréjszakáról újévre virradóra kinyitottam hát és letéptem a pántjairól minden kapumat, hogy rajtam ugyan ne múljon a boldogság – a boldogabb és gazdagabb esztendő ígéretének beteljesülése. Mindennél világosabb ugyanis, hogy az előttünk álló kapunyitogató év lesz, s attól függ majd a milyensége, ki hogyan bánik saját kapuival.