Jobb ma egy járókeret

Alig érkezem meg a Nyugatiba, odafurakszik hozzám egy slampos fiatal nő, s mondja, terhes vagyok, segíts ki. Mellig húzott kinyúlt mackónacit visel, a hasa táján jól kitömve kispárnával – kilóg a csücske. Terhes vagy számomra, libbenj oda máshoz, mondom. Jövök ki a metróból, s nem tudok menekülni, járókerettel tipegő nénike mocorog oda hozzám, hogy vegyek a hóvirágjából. Pár órával később ugyanitt már járókeret nélkül jön ugyanez az asszonyság, virágcserépaljban csörget pár aprót, s elém tartja, hogy toldjam meg egy százassal. A Váci utcában vidéki kézműves hölgyemény jön szembe, de idejében észreveszem, hogy lecsapni készül rám, sikerül nagy ívben kikerülnöm. Nem úgy az utánam lépegető, koffereket vonszoló két orosz hölgynek. Madám, hócses vert csipkét, vegyél! – kínálja portékáját a magyar utcai kofa.

Százméterenként lebegtetik felém a hajléktalanok lapját, már mondanám József Attila után szabadon, hogy öt forintért kuglert nem árulsz, de nem mondom, mert soha nem űzök tréfát nálam toprongyosabb, megviseltebb ágrólszakadt embertársaimból – így aztán szinte senkiből. A Vörösmarty téren udvariasabban, intézményes keretek között próbálnak megfosztani pár forintomtól. Fiatal lányok ajánlják a lehetőséget, hogy örök emlékbe eltehető képeslapot kapok ajándékba, ha felajánlok bármilyen összeget, amelyet más adományokkal együtt a jó nevű fővárosi gyermekkórház számára, dialízisgép megvételére fordítanak.

Igen, így kell úton-útfélen polgári alapon, lakossági költségvetésből felvirágoztatni a polgári jólétet – konstatálom. A Deák téri aluljáró kéregetői között már kezdem szégyellni magam, amiért belő-lem kinézik, hogy nekem még van munkám vagy legalábbis, hogy pénztárcámnak nem üres a belseje. Persze ne nagyon hencegjek, ne akarjak kiválni azzal, hogy nekem ma még egy picikét jobban megy – csitítom magam. Ugyanis ha az árak a felfelé ívelő kúszómozgásukkal nem állnak le, biztosra vehetem, hogy tisztességes munkából holnap már nem fogok tudni úgy megélni, ahogy már ma is nehezen megy – elegánsan, nem lefelé húzva az általános életszínvonalat, rontva az országimázst kifelé-befelé szépnek mutató statisztikát.

Visszafelé a vonaton megfogalmazom magamban a végkövetkeztetést. Holnap éghetne a képem, ha ma megvetném a járókeretét délutánra elhagyó, adományokért könyörgő asszonyt, ahelyett hogy példájából minimum két dolgot megtanulnék. Ma te vagy terhes nekem, holnap én neked. Vagy hogy: jobb ma egy megtévesztő járókeret, mint holnap éhkoppon maradni.