Ítélet

A döntés csak megerősítette a nyilvánvalót, és nem tett, nem is tudott pontot tenni az ügy végére. Ügy… Annyira eufemisztikusan formális és végső soron cinikus Ján Kuciak és Martina Kušnírová meggyilkolását egyszerűen ügynek nevezni. Annyira megrázó és felháborító, hogy ahogy telnek az évek, az, ami ezzel a két fiatallal történt, lassan beleveszik a múlt ködébe, és belepi az idő pora. Hogy ami emberek százezreit, millióit sokkolta és gondolkodtatta el erről az iszonyatos igazságtalanságról, ami ezt a két fiatalt érte, és erről a nyomorult pici országról, meg arról, mennyi zsigeri, végtelen gonoszság tud szorulni valakibe, aki hatalmat akar, most feloldódik egy bírósági döntésben.

Miféle igazság győzött tehát ebben a félig elmondott tragédiában? Miféle elégtételt érezhet bárki is azonfelül, hogy egyszer végre nem azok „nyernek”, akik végtelen gőgjükben azt hiszik, bármit megtehetnek, és akár embert is ölhetnek?

Sokan hitték, hogy ez az egész majd legendává nemesül, amelyben értelmet nyer az esküvőre készülő, szerény, okos újságíró és jegyese halála, és egy nagy, katartikus pillanatban előbújik a nap az ólomszín felhők mögül, és egy igazságosabb, jobb országra mosolyog. De ez a mese sötét, és nincs katarzis: csak a szégyenünkre mutat rá. Mert bár néhány gonosz elnyerheti méltó büntetését és a börtönben rohadhat meg, ha úgy állnak össze a csillagok, de az elmúlt három év megmutatta, mennyire nem tudunk mit kezdeni azzal a helyzettel, ami ehhez az iszonyatos bűnhöz és igazságtalansághoz, Ján és Martina halálához vezetett.

Mert minden összeomlik. Minden ebbe a fakó, kiábrándult alapállapotba igyekszik vissza, amelyben vírusként tenyészik az emberi fásultságot, a szürke „nem érdekelt” kihasználó, mélységes gonoszság. Minden törekvés a jobb országért, az igazságosabb társadalomért belefullad a közönybe, na meg a véget nem érő politikai érdekek harcába, és az ezzel járó mélységes emberi kudarcokba.

Nem tanultunk semmit ebből az egészből. Nem lett bennünk több irgalom és könyörület, továbbra sem tudjuk társadalomként megkülönböztetni a jót a rossztól. Vagy elfordítjuk a fejünket, netán csendesen méltatlankodunk – vagy ha tehetjük, vérbe akarjuk fojtani, amit valakinek a sugalmazására rossznak vélünk. Nem nyílt ki a szemünk, és nem láttuk be, hogy nem egy újságíró halála és nem egy bírósági ítélet hozza el a jobb társadalmat, hanem kizárólag mi magunk vagyunk képesek erre. És olyan kevesen vannak, akik ezt tudják, és próbálnak tenni valamit.

De félmunkából nem lesz igazságosság. Elégtétel pedig talán sosem lesz. Addig biztos nem, míg hiszünk a cukormázas, katartikus befejezésekben.