Iránnak és az USA-nak nagy szüksége lenne egymásra, de egyik se vallja be

MTI–HÁTTÉR

Az USA-nak változtatnia kellene külpolitikáján, mert Irak destabilizálódása miatt a régió békéjének helyreállítása már elképzelhetetlen Irán nélkül – mutatott rá a Foreign Policy című amerikai folyóirat.

Jimmy Carter amerikai elnököt sokan kigúnyolták, amikor 1977 szilveszterén a Mohammed Reza Pahlavi sahnak mondott pohárköszöntőjében a „stabilitás szigetének” nevezte Iránt a világ egyik legnyugtalanabb térségében. Az ország két évvel később teljes káoszba süllyedt a 2500 éves királyságot megdöntő iszlám forradalom kitörése nyomán. Ma úgy tűnik, Carter nem tévedett, csupán megelőzte korát. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ILIÁ) nevű terrorcsoport támadásai miatt Irakot a szétesés fenyegeti, a szomszédos Szíria három éve lángokban áll, Pakisztánból lassan bukott állam lesz, Afganisztánban ismét befolyást szereztek a tálibok, míg a régióban vezető szerepre törő Szaúd-Arábia energiáit a trónutódlási válság köti le. Ebben a környezetben Irán valóban a stabilitás szigetének tűnik.

Bár az USA és Irán viszonyát bő három évtizede geopolitikai ellenségeskedés jellemzi, közös érdekük a közel-keleti stabilitás. Washington ezt már nem tudja biztosítani a hagyományos szövetségesein, a Perzsa-öböl menti államokon keresztül, amelyek szunnita dzsihadistákat pénzelnek. Amerika nem akarja a hosszú iraki és afganisztáni beavatkozás után újra a térségben lekötni energiáit, hiszen külpolitikája homlokterébe már Kelet-Ázsia került. A hét elején felmerült az amerikai–iráni együttműködés lehetősége, megvalósulása azonban bizonytalan a felek hezitálása és ellentmondásos nyilatkozatai miatt.

Washington egyelőre nem tud megbarátkozni az Irán felé fordulás gondolatával, ahogy látszólag Teherán se bír szakítani azzal, hogy az USA-hoz való ellenséges viszonyulása regionális pozícióját erősíti. Irán évek óta próbálja megtörni a régióban az amerikai hegemóniát azzal, hogy iszlamista csoportokat támogat, a libanoni Hezbollahot és a palesztin Hamászt.

Teheránnak az arab világhoz való viszonyát 1979 óta az a feltevés határozza meg, hogy az Amerika-párti kényurak uralma úgyse lesz tartós, ezért Irán hosszú távú biztonságát az előbb-utóbb hatalomra kerülő iszlamista mozgalmak pártolásával lehet szavatolni. Teherán azzal érvel, hogy a védjegyének számító politikai iszlám és az Izrael-ellenes retorika egyesítő erővel bír és áthidalja az arab– perzsa, illetve szunnita–síita ellentéteket. Ám ez eddig nem bizonyult gyümölcsözőnek: az arab tavasz nyomán előretört iszlamista szerveződések sokkal inkább a szaúdi, illetve más öböl menti pénzügyi támogatóikhoz hűségesek, semmint az ideológiai szövetségesüknek mondott Iránhoz. Iráni tisztségviselők is elismerik, hogy országuk nem túl népszerű a Közel-Keleten.

Teherán most jobb partnerre találna a washingtoni vezetésben, mint gondolná. És bármennyire irtózik is az USA az elnyomó síita nacionalizmustól, Barack Obama elnök tisztában van vele, hogy hazája számára nem az a fajta iszlám jelenti a fenyegetést, amely az ellenségnek hívott Iránból ered, hanem az, amelyet korábbi szövetségese, Szaúd-Arábia is szponzorál.

Persze az is érthető, hogy Irán habozik. A teheráni vezetés 2001-ben katonai, hírszerzési és politikai támogatást nyújtott Washingtonnak a tálibok eltávolítását célzó hadjárat során. De amint nem volt rá szükség, Bush az iszlám köztársaságot is megnevezte a gonosz tengelyéről mondott beszédében. Washington innentől kezdve már nem volt érdekelt a Teheránnal való kapcsolat megújításában, aminek azóta is issza a levét. Az afganisztáni és az iraki káosz is elkerülhető lett volna, ha az USA elismeri Irán stabilizáló szerepét a régióban. Teherán 2003-ban felajánlotta, hogy segít Irak stabilizálásában, ám a Bush-kormány nem reagált.

Irán viszont annak fizetheti meg az árát, ha továbbra is ragaszkodik a stratégiai viszonyok idejétmúlt értelmezéséhez. Fő célja, hogy stabilizáló erőként ismerjék el, de ez olyan szerep, amelyet nem játszhat úgy, hogy továbbra is szembeszegül Washingtonnal. Ha konstruktív szereplőként jelenne meg az iraki konfliktusban, akkor azt észrevenné a világ.

A kérdés, hogy Teheránban megvan-e a bátorság a váltáshoz, s ha igen, Washington fogékony lenne-e rá. Mindenesetre az ILIÁ támadásai rámutatnak: az iráni–amerikai párbeszéd már régóta esedékes.