Ilyen szolidáris uniót képzeltünk?

 

A ciprusi válságot mégis mérföldkőnek nevezik, mivel a betétbiztosítással nem védett bankbetétek megadóztatására, illetve a tőke szabad áramlásának időleges korlátozására eddig nem volt példa. A nyugat-európai politikusok és közgazdászok közül szinte mindenki, de még a közép-európaiak közül is sokan megfeledkeznek arról, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet sem volt más, mint egy gazdasági válság menedzselése. Külső és belső okok nyomására alacsony hatékonyságú nemzetgazdaságokat kellett átalakítani működőképesebb rendszerré. Az átmenetre minden negyven évnél idősebb ember emlékszik. Az országonként változó, akár 20-30%-os gazdasági viszszaesést, az árak felszabadításából és az áfa bevezetéséből adódó inflációt, az egyik hónapról a másikra megjelenő munkanélküliséget és az ebből következő létbizonytalanságot nem lehet elfelejteni. Mindig vannak olyanok, akik számára az előző rendszer jobb volt, de a többség, főképpen a fiatalabb generációk már semmi esetre sem szeretnének a szocializmusban élni. Ki lehet jelenteni, hogy a ’90-es években hozott áldozat megérte. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kelet-közép-európai országok az átalakítások költségeit egytől egyik önerőből fedezték. Érkezett ugyan nyugati tőke, de ez a magánosítás, zöldmezős beruházások vagy kölcsönök formájában történt. A helyi vállalatok sokszor áron alul keltek el, és a kölcsönöket is piaci kamattal kell visszafizetni. A volt szocialista országok a Marshall-segélyhez hasonlítható támogatást nem kaptak. Szlovákia százmilliárd koronás bankkonszolidációs programját kizárólag az ország polgárai izzadták ki. De arról sem illenék elfeledkezni, úgy lettünk uniós tagok, hogy a szabad költözés és munkavállalás szintén uniós alapjogát már a belépés idején öt plusz két évre felfüggesztették. A válságnak még távolról sincs vége, de azt minden bizonnyal ki lehet jelenteni, hogy a közép-európai társadalmak két évtizede nagyobb terheket vállaltak, és a mi nem kevéssé fontos, nagyobb türelemmel, mint a mai dél-európai jóléti társadalmak. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy most mi vagyunk kénytelenek anyagi áldozatot hozni a déliek életszínvonalának megtartásáért, miközben magunk is megszorítunk és adót emelünk.