Igaza volt, tanár úr!

Amit Miki megtanult, azzal Miklós hovatovább semmire sem megy – viccelődhetnénk, ha a helyzet nem lenne véresen komoly. Bizony, az iskolában sok esetben nem az életnek tanulunk. Mostanság gyakran hangzik el, az iskolai tananyag sürgősen módosításra szorul. A diákokat túlméretezett memoriterekkel gyötrik, megpróbálnak minél szélesebb körű tételes tudást tömni a fejükbe. A végeredmény azonban általában csak valami homályos ismeret az egészről, kamatoztathatatlan tudás.

Van azonban egy bökkenő. Ki mondja meg, mi a felesleges és mi a használható tudás? Az ember nemcsak a használható tudás birtokában válhat megbecsült tagjává szűkebb és tágabb környezetének, futhat be sikeres életpályát, hanem az úgynevezett vasárnapi tudása révén is. Hogy mi is az a vasárnapi tudás? Hát valami olyasmi, amivel a jámbor polgár bizony semmire sem megy. Mint, mondjuk, egy reneszánsz költő hallhatatlan verssora. Egy biztos, a tudás megszerzése a jövőben már nem lehet öncélú. A tudás a továbbiakban már nem jelentheti csak a lexikális adatok bemagolásának és felmondásának képességét.

Annak idején, vagy húsz éve is lehet, már Salma tanár úr – tartsa meg az isten jó egészségben – is megmondta pillanatnyi elkeseredésében, amint együtt érző mosollyal végigtekintett rajtunk, harmadik osztályos lurkókon egy matekórán: én magam sem tudom, miért kell nektek elmagyaráznom, mi is az a paralelepipedon, ahelyett, hogy egész egyszerűen megtanulnátok osztani, szorozni, összeadni és kivonni. Akkoriban nem nagyon értettem a tanár úr szájából elhangzott, ugyancsak meglepő sirámot, pedig milyen igaza volt! Az már csak a sors fintora, hogy bizony – szégyen, nem szégyen –, még ma is eléggé hadilábon állok a számtani alapműveletek elvégzésével, de a paralelepipedont örök életre megjegyeztem.