Ide a jobb biztosítókkal!

Van egy pikáns svájci vicc, amelyben az orvostanhallgatók a viziten egy önkielégítést végző páciens láttán csodálkozva néznek az öreg professzorra. „Ugyan, uraim, a diagnózis kielégíthetetlen nemi vágy, ezt a műveletet pótkezelésként írtam elő.” A másik szobában fekvő páciensnek ugyanezen műveletben viszont egy csinos fiatal nővérke segít. Az öreg profnak szeme sem rebben: „Uraim, a diagnózis az előző páciensével azonos, csak ennek itt jobb a biztosítója.”

Nos, ez az a vicc, amely Szlovákiában évtizedek óta nem érvényes. 1996-ig nem is érthettük, azóta viszont hiába a több biztosító, az egészségügy pénzelése továbbra úgy maradt szocialista, mint államfőnk lelke. Teljesen fölöslegesen alakult annak idején egy tucatnyi (mára már csak öt) egészségbiztosító, ha azok pontosan ugyanolyan elvonások mellett pontosan ugyanazokat a szolgáltatásokat pénzelték, ugyanolyan feltételek mellett. Az egész rendszerben teljesen fölöslegesen finanszíroztuk a biztosítók öt hivatalnoki állományát és egy átutalásos állami újraelosztó rendszert, amelynek szépségeit terjedelem okán képtelenek vagyunk megismertetni az Olvasóval.

2003 végén ott tartunk, hogy a tavalyi választások előtt megfogalmazott Zajac-Pažitný modellből már látni, mit NEM PÉNZEL az eddigi egyenbiztosítás. Azt viszont még nem látja a polgár, és főleg nem a páciens, miként lehet adósok börtöne nélkül megúszni egy fülműtétet.

Az egészségbiztosítást, az egészségügyi ellátást és a gyógyszerpiacot a lakosság általában egy kalap alá véve amolyan szolidáris vagy kötelezően erkölcsi alapú szolgáltatásnak tekinti. Pedig nem az. Vagy nem csak az.

Az egészségügyi ellátás alapvetően kiváló biznisz. E szolgáltatást csak képzett, több hatósági jogosítvánnyal rendelkező szakembergárdával és műszakilag haladó technológiákkal lehet végezni. Ebből következően magas a szolgáltatás hozzáadott értéke, közgazdasági szakkifejezéssel élve: szofisztikált terméket nyújt.

Az egészségbiztosítás ugyancsak kiváló biznisz. Az immár 150 éve létező, s valóban a szolidaritásra épülő biztosítási rendszer lényege az, hogy előre nem látható eseményre felkészülve a társadalom gazdaságilag aktív tagjai egy (vagy több) nagy pénzalaphoz járulnak hozzá, amely aztán, szükség esetén állja a gyógyítás költségeit. A szolidaritás ennél a megfogalmazásnál véget is ér, hiszen a biztosító érdeke, hogy jövedelmező legyen – a biztosítási szakemberek között ne keressünk irgalmas szamaritánusokat. A gyógyszerellátástól – lévén szó speciális üzletágról – e cikkben tekintsünk el.

Szlovákiában évente 60 milliárd korona folyik az egészségügybe. Óriási pénz! Mégsem elég. Nem elég, mert a szocializmusból örökölt intézményes trehányság olyan pénzeket emészt fel, amelyek a gyógyításban hiányoznak. A magyar kórházi törvény kapcsán rengetegen vették szájukra a pácienst, mint leendő károsultat, miközben az intézményt védték. Pedig az intézmény nem érdekes, amennyiben nem a páciensről szól. A hanyagul elvégzett CT-vizsgálat, RTG-felvétel, vérképanalízis ismétlésre szorul és ez pénzbe kerül. De pénzbe kerül a rendelő előszobájában eltöltött néhány óra, több kivizsgálás esetén néhányszor néhány óra is. Kórházépületek megalomániásan megtervezett, hatalmas folyosóit kell kifűteni, de hordágy csak egyetlen lift ajtaján fér be. A mentőkocsi 1203-as, ami önmagában vészhelyzet az utakon, épületek sorát takarítják és fűtik néhányszázalékos kihasználtsági rátával, miközben vannak intézmények, ahol kórházi beutalóhoz csak kenőpénzzel lehet jutni.

Nem az a baj, hogy Zajac mindezt átláthatóvá és nyereségessé óhajtja tenni. Nem is az a baj, hogy bevezette a „húszkoronás” rendszert. A bajok a következők: 1. Nincs konkurencia a biztosítók között, tehát nincs verseny, csak egy rejtett monopólium. Végeredmény a gyakori hanyagság és a pazarlás. 2. A körzetesítés kriptokommunista modellje miatt nincs konkurencia a kórházak között. Végeredmény? Protekciós beutaló a jó helyre, ürességtől kongó vacak, de drága intézmények. 3. Nincs határozottan elválasztva az alapellátás biztosítása a polgárok döntése alapján választott biztosítási szintektől. Eredmény? Egyenbiztosítás, egyenkáosz, felelősség teljes hiánya. 4. A betegállomány a kissé jobban keresőknél legatyásodást eredményez. A betegállomány a fusimunkára szükséges szabadságtól a munkahelyi felmondás kikerüléséig mindenre jó, csak gyógyításra nem. 5. Nincsenek műhibaperek, az orvosok a társadalom szemében inkább tévedhetetlen sámánok, mintsem szakképzett szolgáltatást nyújtó, drága szakemberek. 6. Jelenleg még nem is sejtjük, hogy mindaz, amiért majd fizetni fogunk, tulajdonképpen mennyibe is kerül. Nincs tehát lehetőség az alkudozásra, az árak diktált árak lesznek.

Summa summárum: Legyen alapbiztosítás (kevesebbért, mint ma). Legyen pótbiztosítás konkurens biztosítókkal. Legyen egy alapárlista a kezelések költségeiről. Az alapbiztosítás az állami biztosítottak és a gazdaságilag aktívak esetében valóban legyen azonos – ne az adófizetőkkel fizettessünk átláthatatlan rendszerben mindent. S főleg: legyen merszünk a társfinanszírozás esetében számlát kérni (a doktor úr zsebe nem adóalany) és műhiba esetén perelni.

Majd ha a svájci vicc valósággá válik, akkor nem kell infarktus közeli állapotba kerülni a gondolattól, hogy az influenza kezelési költségeinek 50 százalékát nem állja a biztosító. Hiszen keresünk egy jobbat.