Hodža: akit el akartak felejteni

Csütörtöktől néhai neje mellett nyugodhatTASR-felvételMert cseh, szlovák és magyar történészek, érdeklődők éppen Milan Hodža izgalmas életútját követhették nyomon, amely egyszerre érinti a monarchiabeli szlovák és magyar históriát s a Csehszlovák Köztársaság húsz évét. És az is érzékelhető volt, hogy Hodžát a szlovák múlt kiemelkedő személyiségeként értékelik, noha a halála óta eltelt csaknem hat évtizedben minden lehetségest megtettek azért, hogy nevét, politikai életművét elfelejtessék. Amikor a háború befejezése után a cseh– szlovák emigráció hazatért, még friss volt a gyász. Hodža – úgy is, mint a München előtti utolsó csehszlovák miniszterelnök – 1944 júniusában hunyt el az Egyesült Államokban, ám Eduard Beneš, a régi-új köztársasági elnök nem feledhette, hogy Hodža, kivált az emigrációban, egyik legnagyobb politikai ellenfele volt. (Azt a tényt viszont feledni tudta, hogy államfővé történt 1935-ös megválasztását jelentős részben Hod-žának is köszönhette, aki a Cseh-szlovák Köztársaság első szlovák miniszterelnökeként híven követte a leköszönt elnök, az idős Tomáš Garrigue Masaryk akaratát.)

Beneš és Hodža között három kérdésben volt kibékíthetetlen az ellentét. Az első ellentét röviden summázható: Hodža nem fogadta el az egységes csehszlovák nemzet elméletét. Bonyolultabb a másik ellentét... Hodža végzetes tévedésnek tartotta, hogy Beneš túlságosan messzire ment el a Sztálinnal kötött szövetségben. Attól tartott, hogy a szovjetek egyelőre meghagyták Beneš illúzióit Csehszlovákia viszonylagos függetlenségére vonatkozólag, és ebben az illúzióban Benešsel osztoztak a nyugati nagyhatalmak, de Sztálin előbb-utóbb lenyeli egész Közép-Európát, az ott levő kisállamokat pedig vazallusaivá silányítja. (Erről a problémáról különben emlékiratban tájékoztatta az amerikai kormányzatot, amely azonban nem figyelt rá, de nem azért, mintha bízott volna Moszkvában, hanem a kérdést nem tartotta eléggé súlyosnak ahhoz, hogy Roosevelt vitába szálljon miatta Sztálinnal vagy akár csak Benešsel.)

Hodža nem értett egyet azzal sem, hogy a háború előtti Csehszlovákia nemzetiségi problémáit a kitelepítésekkel lehet vagy kell megoldani. Ez a szörnyű elképzelés azonban a háború utáni európai rendezés egyik sarkalatos kérdése lett. Nem hiába foglalkozott a problémával a nagyhatalmak potsdami konferenciája, amely aztán a végső döntést meghozta, s nem csupán Csehszlovákia, hanem Lengyelország és Magyarország vonatkozásában is, aztán elvi szintre emelték mint a nemzetiségi kérdések egyik lehetséges és mindenképpen praktikus megoldását; s így lettek áldozatai a szlovákiai magyarok.

Milan Hodža egy közép-európai szövetségi államot képzelt el. Kossuth emigrációs tervére is hivatkozva és Jászi Oszkár elméletét némiképpen elfogadva, vele mindenesetre tanácskozva is, amikor tervét összeállította. 1944-ben jelent meg a terv angolul, Londonban. Szlovákul 1997-ben adta ki a Kalligram. Jegyezzük meg: az idő akkor nem kedvezett az ilyen plánumoknak. A győztes is, a vesztesek is kevéssé voltak érdekeltek abban, hogy a jövőt mérlegeljék. Még tartott a háború, s a háború a lelkekben 1945 után is folytatódott. Ám azt azért meg kell említenünk, hogy az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag a háború idején rokonszenvvel ismertette Hodža művét. Bonyolult lett volna az államszövetség, nem valószínű, hogy kibírta volna ez az elmélet a gyakorlat próbáját, de a lényege mindenképpen vonzó: az egy területen élő minden nemzet teljes egyenjogúságát kell biztosítani, s a közös kérdéseket nagyjából olyan módon kezelték volna, mint most az Európai Unióban teszik. Ám 1944-ben erre Közép-Európa éretlen volt. Erősebb volt az átélt szörnyűségek emléke, erősebb volt a leszámolás vágya, erősebb volt az úgynevezett végleges megoldásokba vetett hit...

Hodžát e terv megalkotásakor nyilván segítették monarchiabeli tapasztalatai. Ő, aki a budapesti parlament szlovák nemzetiségű képviselője volt, tudta: a valóságos nemzeti egyenjogúságnak melyek a reális feltételei. Akkor a nemzetiségek fejlődésének, szabadságának akadályát mindenekelőtt az osztrák–magyar kiegyezés által létrejött dualisztikus államrendszerben látta. Ezért figyelt fel rá a trónörökös, Ferenc Ferdinánd, és meg is hívta tanácsadói közé. A főherceg és Hodža is tévedett, amikor arra számított, hogy az együttműködés sikeres lehet. Ferenc Ferdinánd azért akarta szétverni a dualizmust, mert gyűlölte a magyarokat és erősíteni kívánta Bécs abszolút hatalmát. Ehhez lett volna eszköz bizonyos (és nagyon korlátozott) nemzetiségi jogok megadása, ilyen módon erősítve a többségben levő nem magyar erőket a magyarokkal szemben. Hodža volt talán az egyetlen olyan nagyformátumú szlovák politikus a XX. században, akiben nem élt elfogultság a magyarokkal szemben. Ő nem azért szövetkezett Ferenc Ferdinánddal, mert Bécs túlságos erősödését óhajtotta volna Budapesttel szemben, hanem azért, mert a trónörökös mégiscsak valami reményt nyújtott a nemzetiségieknek, amíg gróf Tisza Istvánnal lehetetlen volt akár tárgyalni is.

Hodža elutasította a politikai nemzet koncepciós fogalmát, a monarchiabeli natio hungaricát éppen úgy, mint a Masaryk és Beneš alkotta „csehszlovák nemzet” fogalmát. Ezért is gondolta a közép-európai föderációt a nemzetek teljes egyjogúságára építeni. És a harmincas években újabb érvek szóltak az itt élő népek összefogásának szükségessége mellett. Az egyik tézise így hangzott: „Közép-Európa a nyugat-európai civilizáció folytatása.” A másik tétele vitatható, de 1931-ben érthető: „Kelet ott kezdődik, ahol Oroszország. A közép-európai államoknak és nemzeteknek fel kell készülniük Oroszország fejlődésének minden lehetséges irányára. Ha Közép-Európában nem valósul meg ez az együttműködés, ez a szolidaritás, ez azt jelentheti, hogy egy szép napon Oroszország és Németország mint két malomkő őrli majd fel e tájat...” Amit Hodža veszélyként értékelt, az nagyon hamar szomorú valósággá lett. Ami e tételben vitatható, hogy Oroszországot szőröstül-bőröstül keletnek nyilvánította. Hodža érzékelte azonban, hogy a szovjetek internacionalizmusát Sztálin hamarosan az úgynevezett szláv összefogás aprópénzére váltja át, amelyet – különböző okok miatt – egyaránt támogat a kommunista Vladimír Clementis és a tulajdonképpen antikommunista Eduard Beneš. Milan Hodža racionalista: „Segítsük Oroszországot, hogy megtalálja saját útját, amely történelmi és lélektani fejlődéséből következik, s keressük mindazokat az intézményes garanciákat, amelyek biztosítják a nagy és kis demokratikus államok független útját.” Hodža nem csak az orosz politikával szemben fogalmazott keményen. Még miniszterelnökként 1935-ben a szudétanémetek vezetőivel tárgyalva kijelentette: „A szudétanémet párt vezetői a totalitarizmus nyelvén szóltak. Ezen a nyelven a csehszlovák demokrácia nem ért. Tessék a demokrácia nyelvén megszólalni, akkor meg tudunk egyezni...”

Ezért volt feledésre ítélve Milan Hodža évtizedeken át. Ľubomír Lipták, a kiváló szlovák történész úgy ítéli meg Hodža politikai örökségét, hogy ugyan a politikus konzervatívnak, mi több, „konzervatív demokratának” tartotta magát, de inkább amolyan „harmadik utat” képviselt a jobb- és a baloldal között. Politikai programja a nagybirtok kérdésében, az oktatásügy reformját illetően, a nemzetiségi kérdés kezelésében lényegében a baloldal követeléseivel egyezett meg. Viszont idegenkedett a radikális baloldaltól, a cseh és a szlovák kommunistáktól éppen úgy, mint Hlinkától és ludákjaitól.

Elképzelhető, hogy Milan Hodža hamvai hazatérésének nemcsak kegyeleti okai vannak. Talán életműve hatással lehet a szlovákiai demokrácia fejlődésére. Ahogyan Bibó István műve hatott és hat a magyar demokrácia izmosodására, ha nem is a kívánatos mértékben.