Hinni vagy nem hinni (bevezetés a pszichológiába)

 

Sportújságíróként tavaly több „író-olvasó találkozón” vettem részt (Komáromban, Dunaszerdahelyen, Pozsonyban, Érsekújváron, Galántán), és meglepődve tapasztaltam, hogy az emberek egy része egész egyszerűen nem hiszi el a közép-európai futball haláláról és a fogadási csalásokról szóló híreket. Azt még készséggel elfogadják, hogy a futballbunda mint olyan létezik („mindig is létezett”), de hogy a sportfogadás térnyerése óta Közép-Európában meghalt a futball, azt már gyanakodva hallgatják. Eleinte nem értettem az okokat. Különös volt, hogy ugyanazok az emberek, akik készséggel elismerik, hogy a politikát a pénz irányítja (lásd a Gorilla-ügyet), akik pontosan tudják, hogy mindenütt a pénz diktál, abban a pillanatban, amint a fociról van szó, egyszeriben makacsul tagadják a tényeket, azt pedig már végképp nem hajlandók elhinni, hogy adott esetben akár egy BL-döntő – amely egyébként iszonyú pénzösszegeket mozgat meg a fogadási piacon – manipulálva lehet. (S hogy milyen összegekről van szó? A Központi Nyomozó Főügyészség információi szerint a bundamaffia meccsenként 5–600 ezer eurót nyert a csalással, s ha a magyar NB1 ennyit hozhat a konyhára, akkor könnyű elképzelni, mennyit tejelhet egy BL-meccs…) A kétkedők ilyenkor azzal érvelnek, hogy Nyugaton sem a klubok, sem a játékosok nem szegények, így nincs is szükségük a fogadási csalásból származó jövedelemre, magyarán: őket nem lehet (vagy legalábbis nem olyan könnyű) lefizetni. Hát, nem tudom. Embere válogatja. A többszörös olasz gólkirály, Giuseppe Signori szegény volt? Bernard Tapie, a Marseille kapzsi klubelnöke szegény volt? Az olasz bundabotrányban érintett élvonalbeli játékosok szegények voltak? Vagy Wayne Rooney apja, akit két éve fogadási csalás miatt tartóztattak le, szegény volt? S nem arról ír-e könyvében a kanadai Declan Hill, hogy az ázsiai szindikátusok olimpiai és világbajnoki futballmeccsek eredményét döntötték el előre? Akkor hogy is van ez? Szlovákiában senkit sem ítéltek el bundázás miatt. Nincs is ilyen jellegű nyomozás. Se nyomozás, se forró drót, amin a játékosok névtelenül jelenthetnék a maffia manővereit. Magyarországon legalább vizsgálat indult, s ma 42 személyt gyanúsítanak a bundaügyben. Persze, ne legyenek kétségeink: ők csak a „kishalak”, a kapcsolat és összeköttetés nélküli balekok, akiket bele lehetett aprítani a levesbe. Benkő Gábor Futballgyilkosok című regényét azért kezdtük el folytatásokban közölni lapunkban, hogy meggyőzzük a kétkedőket: íme, ez lett a mi focinkból. A szerző olyan, a bundamaffia által behálózott játékosok vallomásait dolgozta fel, akik belülről ismerték a „rendszert”. Ők meséltek a szándékosan kihagyott büntetőkről, a korrupt klubvezetőkről és a cinikus csalókká züllő válogatott játékosokról, akik a szurkolók előtt bőszen csókolgatták a klubcímert, valójában azonban magasról leszarták a drukkereket a klubhagyományokkal együtt, s csak egyetlen céljuk volt: feltűnésmentesen teljesíteni a maffia megrendelését.A bundázóknak azért van könnyű dolguk, mert a legtöbb szurkoló még ma sem hiszi el, hogy amiről például a Futballgyilkosokban szó van, az nem mítosz és nem összeesküvés-elmélet, hanem a valóság. Pontosabban: nem akarja elhinni. Miért nem? Mert a tényekkel való szembenézés fájdalmas felismerésekkel járna. Ha valaki éveken, évtizedeken át álomvilágban élt, azt nem könnyű felébreszteni, és szembesíteni azzal, hogy megvezették, lóvá tették, hülyének nézték. S néha nem is tanácsos. Mert mihez kezdjen az új tudással? Mihez kezdjen azzal, hogy a legnagyobb szerelme hétről hétre becsapta őt? Hogy ami a pályán zajlott, az sokszor, nagyon sokszor színjáték volt csupán? Hajnóczy Péter reménytelenül alkoholista regényhőse jut eszembe, aki lement a sarki italmérésbe, és a több liter tájjellegű bor mellé – lelkiismerete megnyugtatására – „gyógyhatású” szikvizet is vett. A szurkoló is ilyen. Hazudik magának. Azt hazudja, hogy a helyzet nem is olyan vészes. A tribün a helyén van, a fű továbbra is zöld, a tizenegyest csalás nélkül is ki lehet hagyni, ilyesmivel nyugtatja magát. Ezt nevezik önámításnak. Miért választjuk oly sokszor az önámítást a valósággal való konfrontáció helyett? Mert túlságosan kényelmesek vagyunk. Mert már megszoktuk, hogy szombatonként kimegyünk a stadionba, szidjuk a bírót, az ellenfelet, a rendszert. Számunkra így kerek a világ, igaz? Nem akarunk újraértelmezni semmit, nem akarjuk újradefiniálni mindazt, ami az elmúlt másfél évtizedben a futballpályákon történt. Nem akarunk gondolkodni, mert az fárasztó. Majd a tévé meg az internet gondolkodik helyettünk. Képernyő bekapcs, agy kikapcs. Ma már belátom, hogy a világot nem lehet megváltani, hogy hiába az arkhimédészi szilárd pont, a mindenség meg se moccan. De azt nem látom be, miért ne lehetne újra és újra nekirontani az alibizésnek, a képmutatásnak, a sztereotípiáknak. Adott egy hazug világrend? Rendben van. Nem változtathatunk rajta? Rendben van. De legalább próbáljuk meg! Ma is, holnap is, holnapután is.