Haver vagy, csávókám

Mindannyian örömmel nyugtáztuk, hogy a hazai magyar alapiskolákba beíratott elsősök száma nem csökkent, hanem a déli országrész egyes területein némileg emelkedett. Ez a tény reménnyel tölt el bennünket, hiszen a magyarság megmaradása minden kétséget kizáróan főként annak a függvénye, hogy van-e, lesz-e utánpótlás. Most, amikor a költségvetésben az oktatásügyi minisztérium normatív támogatást nyújt iskoláinknak, immár anyagi szempontból is sorsdöntően fontos, hogy minél több magyar gyermeket írassanak az anyanyelvű iskolákba.

A statisztikák készítői – nyilván pozitív gondolkodásmódjuk kapcsán – azt nem rögzítik, hogy az egyes régiók iskoláiba hány fehér magyar és hány magyar roma gyereket írattak be, mivel az ilyen statisztikai megkülönböztetés ellentétes például az uniós alapelvekkel, a felmerülő gondok pedig lokálisak és helyileg kezelhetők.

A kisebbségi ügyekért felelős felelősök a konfliktusmentes konfliktuskezelés hívei, a helyi problémák megoldását nagyvonalúan a helyi iskolák igazgatóira bízzák, akik számtalan lehetőség közül válogathatnak. E számtalan lehetőség közül az egyik az, hogy külön roma osztályt nyitnak, a másik pedig az, hogy megkülönböztetés nélkül egymás mellé ültetik a paraszt és a roma nebulókat. Mindkét intézkedés néminemű kockázattal jár: a külön roma osztály megnyitása azzal, hogy a független megfigyelők a mindenkori igazgatót diszkriminációval vádolhatják, a vegyes osztályok létesítése esetén pedig azzal hogy az igazgató szembe kerülhet az intoleráns szülőkkel.

Az alapkérdés viszont az, hogy a felvidéki magyarság képviselői etnikai alapon szándékoznak-e megoldást keresni az egyre népesebb csoportot kitevő, magyar romákat érintő problémákra, vagy pedig felkarolják e népcsoport integrálódási törekvéseit és partnerként kezelik őket. Mindkét lehetőség kínálja magát, egyszersmind magában hordozza a maga lehetséges pozitív és negatív következményeit is. Végzetes következménye annak lehet, ha az illetékesek úgy tesznek, mintha ez a sürgős megoldásra váró probléma nem létezne. Az időszerű propaganda egyik részét valóban képezheti az az örömteli megállapítás, hogy több a magyar elsős, mint az előző években volt. Az elhallgatott másik része viszont megannyi kérdőjelet hordoz magában, mely kérdésekre a politikai döntéshozóktól és a szakemberektől várjuk a körültekintő, megnyugtató válaszokat.