Hácha-ügy – magyar tanulsággal

A német megszállás idején pedig a Cseh–Morva Protektorátus „államelnöke”. A Szent Vítus székesegyházban pedig püspöki szentmisét szolgáltattak emlékének A magyar és a cseh politikus talán csak abban hasonlított egymásra, hogy 1938 előtt egyikük sem játszott semmilyen politikai szerepet hazája életében. Bárdossy hivatásos diplomata, legutolsó állomáshelye Bukarest volt: kiváló tisztviselő, aki külügyminiszteri, majd kormányfői megbízatását hivatali karrierje méltó és megérdemelt betetőzésének látta. Hasonlóképpen érzett Emil Hácha, aki a legfelsőbb bíróság elnöki posztjáról került – Tomáš Garrigue Masaryk és Eduard Beneš méltatlan utódaként – a köztársaság elnökének székébe. Beteg és magányos ember volt, befolyásolható: ilyen körülmények között vállalta, Hitler nyomatékos fenyegetései után, hogy a nácik által megszállt Cseh–Morva Protektorátus „államelnöke” lesz. Eleinte kapcsolatot tart Eduard Beneš londoni emigráns kormányával, majd fokozatosan bábu lesz, a megszállók akaratának végrehajtója. 1942-ben, a Heydrich-merénylet után résztvevője annak a tragikomikus aktusnak, amikor az általa létrehozott Cseh Nemzeti Tanács „Jó szerencsét a Führernek, jó szerencsét dr. Emil Hácha államelnöknek!” („Zdar Vůdci a zdar státnimu presidentu dr. Emilu Háchovi!”) felkiáltások mellett „kizárták a cseh nemzetből Eduard Benešt”. 1945-ben, természetesen, letartóztatták és a prágai Pankrác börtönkórházban halt meg. Ebben az időben a Magyarországról a Szálasi-parlamentet, annak képviselőjeként követve, nyugat felé menekült Bárdossy már a szövetséges hatalmak foglya. Őt 1946-ban végezték ki Budapesten. Bárdossy felelősséggel tartozott a „Harmadik Birodalom” gátlástalan kiszolgálásáért, meg – egyéb ügyek mellett – az újvidéki „hideg napokért” is.

Holott eredetileg sem Bárdossy, sem Hácha nem volt fasiszta. Ennél sokkal értelmesebbek voltak, noha a megszerzett hatalom mámorában majd jócskán hangoztatnak fajgyű-lölő tételeket is. Hácha például azzal az állítással vélte bizonyíthatónak Hitler szavahihetőségét, hogy „mindketten a fehér rasszhoz” tartoznak. (A közös „rasszhoz” tartozás Hitlernek, persze, semmit nem jelentett, s főleg nem ígéretek betartását. Ezt Hácha is megtapasztalhatja ama ritka esetekben, amikor a német hatóságok által letartóztatott cseh értelmiségiek védelmében próbált szót emelni. Próbálta megmenteni Josef Čapekot is, de a nácik meg sem hallgatták.) Bárdossy meg éppen a magyar „faj” szükséges „önvédelmével” akarta igazolni a zsidó vallású és a keresztény felekezetekhez tartozók között nemi kapcsolat, illetve házasság tiltását. (Ennek a törvénynek a végrehajtása során a háború alatt számos súlyos börtönbüntetést hoztak.)

Bárdossy és Hácha konzervatív bürokraták voltak. Ösztönösen nem szerették a demokráciát. Bárdossy esetében ez természetes, még abban az esetben is, ha a Tanácsköztársaság 133 napja alatt tovább szolgált Kun Béla népbiztosságán, de azért ha volt igazán „horthysta”, akkor ő minden bizonnyal az volt. Bárdossy a tekintélyelvű kormányzás híve, akinek számára Hitler túlságosan barbár, de Mussolini korporatív diktatúrája elfogadható, sőt: példaszerű. Az úgynevezett „elit” uralkodását biztosítja. Amely már nem születési előjogokra hivatkozik, noha részben azokra is, hanem a képzettség, a hivatalnoki karrier által biztosított kiváltságokra. Több, mint különös azonban, ha az a bíró tart előadást Hitlernek a „képviseleti demokrácia ismert hiányosságairól”, akinek jelentős része volt magas tisztéből következően a csehszlovák demokrácia jogrendjének megteremtésében.

Éppen ezzel indokolják Hácha ügyének felülvizsgálatát a mai cseh jobboldal képviselői. Ehhez a baloldali történészek és publicisták hozzáteszik: a jogrend lerombolásában talán még nagyobb szerepet kapott és vállalt. Josef Tomeš történész – a jobboldali csoport hangadója szerint – Hácha személyének és politikájának rehabilitálása a konzervatív németellenes ellenállás érdemeinek elismerését jelentené. Tomeš nem csinál titkot abból, hogy bizonyos értelemben Hácha hazai tevékenységét, minden tragizmusa dacára, többre tartja, mint akár a Beneš irányította nyugati, akár a Kelement Gottwald vezette kommunista ellenállási mozgalmat. Külön felhívja a figyelmet arra, hogy Háchát minden parlamenti párt megválasztotta elnöknek, csak a prágai parlament harminc kommunista képviselője szavazott „nem”-mel. Hácha voltaképpen mártírszerepet vállalt a protektorátus idején, és nem rajta múlott, hogy a nácik állandóan becsapták. Hácha személyiségét – állítják mások – igazából ama rövid időszak alatti politikája alapján kell megítélni, amikor még nem mozgott úgynevezett kényszerpályán, tehát 1938. november 30. és 1939. március 15. között. Ekkor betiltotta a kommunista pártot, névváltoztatásra kényszerítette a szocdemeket, autonómiát adott a Tiso vezette szlovák politikai erőknek, a Masaryk és Beneš által támogatott baloldali erők terjeszkedésének gátat szabott és nem utolsósorban helyreállította a katolikus egyház és az állam között még Masaryk idején megbomlott bizalmat. ĺgy összegezi a három és fél hónapot Emanuel Mandler, az ismert jobboldali publicista, az egykori disszidens. „Ebbe halt bele 1938 karácsonyán Karel Čapek” – állítja a Právo publicistája, Martin Hekrdla.

A magyar jobboldal ugyancsak áldozatként, egy konstrukciós politikai per vétlen áldozataként értékeli Bárdossy Lászlót. Szerintük Bárdossy magyar nemzeti érdekeket védett, amikor a Szovjetunió elleni hadüzenetet kierőszakolta, s aminek következménye lett az Anglia és az USA elleni hadüzenet. Bárdossy ügyében döntés született. A hatóságok immár végleg a történettudomány hatáskörébe utalta működésének értékelését.

Hácha ügyében nincsen szükség rehabilitálásra, hiszen nem született róla ítélet. A történettudomány és a közvélemény eddig egyértelműen negatív emlékeket őriz róla. Azok, akik most misét mondatnak lelki üdvéért, akik munkásságának átértékelését sürgetik – a cseh társadalom baloldali hagyományait tartják túlságosan erősnek és igazában ezt támadják. De azért érdemes Jan Masaryk, az államalapító elnök fia véleményét is idézni, annál inkább, mivel érdekes magyar vonatkozása is van. Ezt mondotta Jan Masaryk a londoni rádióban 1943. szeptember 15-én: „Hácha, hétrét görnyedve, odaadó lakájként magasztalja Heydrichet, Frankot, a Gestapót, a gettót, a koncentrációs táborokat. A magyar Teleki Pál, aki megátalkodott ellenfelünk volt, férfi módjára halt meg. Hácha pedig él, gyáván és becstelenül.”

Hát igen, Teleki Pál, aki tényleg ellenfele volt a cseh politikának, az öreg és az ifjú Masaryknak, nem vállalta azt, amit utódjaként Bárdossy László vállalt. És amit Masarykot megtagadva Hácha vállalt. Ilyen párhuzamok is vannak a magyar és a cseh história között. Nemcsak a magyar jobboldal küzd a saját történelmi előzményéért, hanem a cseh is. Most éppen Hácháért.