Ha legalább egyszer...

„Ha legalább egyszer elmehetnék az apám sírjához. Csak ezt az egyet sajnálom. Megéltem má, fiam, sok mindent. Vótunk mink a csehek alatt bitang uherok, utána láttam én felvirágozott faluvéget, meg fehér lovon bejövőket, virágesőbe énekelve, kokárdával a szívük felett masírozni. Megéltem azt is, hogy nekem kellett a vagonba hajtani a legszebb tehenünket, mert vitték ki a frontra, a katonáknak. Bújtunk pincébe, csűrbe a németek meg az oroszok elől.

Meg sose felejtem el, mikor apám búcsúzott. Jó hatvan éve már annak, tán már több is. Hiába, nem szolgál már a fejem úgy mint régen, felejtek. De erre tisztán emlékszek. Ott sírtunk a konyhába, anyám a kötője sarkával törülgette a szemünket, mikor édesapám felvette a régi katonaládáját, oszt ment a frontra. Egy fénykép maradt utána csak. Nem vótunk mink fiam, gazdagok, pár hold földecskénk vót, két ló, két tehénke, évente egy hízó, meg aprójószág. Azt vágott, rántott apámnak az útra szegény anyám akkor is. Már ő is a főd alatt van vagy húsz éve. Ilyenkor, január közepin kaptuk meg a papírt, hogy édesapa hősi halált halt.

Hárman vótunk testvérek, a nővérem elment a háború után csehbe, a bátyám Kassán, a vasgyárba dolgozott, fiatalon meghalt. De míg élt, oszt hazagyöttek disznótorra, mindég azt emlegettük, ilyenkor januárba, ha tanálkoztunk, hogy szegény apánk, még csak a sírját se tudjuk, hol van. De sokat elsirattuk, istenem, de sokat! Mindég vártuk, hátha, hátha nem igaz, hátha tévedtek, hátha fogságba esett, oszt él még valahol.

De aztán jöttek még bolondabb idők. A házunkba betelepítettek idegeneket, mink keresztapáméknál húztuk meg magunkat. Kis holmicskánkat mind szétcibálták, nem maradt csak ez az egy ruhám, fiam. Most má mindég feketébe járok, mióta az uram is elment. Ha kimegyek hozzá, mindig megállok a temetői keresztnél, elmondok egy Miatyánkot az apámé is. Mert legalább a sírját látnám egyszer az életbe. Ott maradt, ott messze, a Don-kanyarba.

Az unokáim sokszor kérdezik, miért sírsz mama, ilyenkor farsang tájékán? Elmondom oszt nekik, hogy apámat siratom, meg azt a sok szép fiatal embert, akik mind ottmaradtak. Bolond dolog a háború. Csak azt ne kelljen senkinek megélni. Csak legalább egyszer elmehetnék az apám sírjához! Talán kibírnám, ha három nap kéne utazni is. Pedig a szomszéd városba is nehezen megyek má be. Egy marék fődet vinnék rá, a körtefa alól, amit még ő ültetett azon az őszön, hogy elment a háborúba.

Csak egyszer láthatnám, csak egyszer megsimogathatnám a fejfáját, ha van neki!”