Gyula, a hóhányó

Mi ez? Sötét van. Csengettek, jól hallottam?

Riadtan kapom magamra az ingem, szaladok ki az udvarra. Csikorgó februári a hideg, mindent vastagon fed a frissen hullott hó. A kapuban áll a szomszéd. Hangja izgatott, roppant elszánt: Vendégetek van! Itt van a biciklije is, mondja, s már tódul is harciasan befele a kiskapun.

Mi van? – dünnyögöm. Bicikli? Tolvaj? Álmodom...? Nem álmodom, hiszen az ing rajtam meg ez a hideg is tiszta valóság. A kapunak támasztva meg ott a kerékpár... Te szentséges Isten! Ez tényleg tolvaj, de szerencsére időben felismerem: hisz’ ez a Gyuláé! Állj meg, szomszéd, az Istenért! Ez csak a Gyula!

Ez a szerencsétlen a településünk talán legártatlanabb, egyedül tengődő, alkalmi munkákból élő és halmozottan szenvedélybeteg figurája. Aludni nem igazán tudott – rég nem volt mit kipihennie –, hát kora hajnalban, hívatlanul is eljött havat lapátolni. A haramiaalkatú, elszánt szomszéd szintén nem tudott aludni, s az ő álmatlanságának a levét itta meg kis híján Gyula, pedig ő egy korty reggeli törkölypálinka reményében (is) jött.

Nehéz volt napirendre térnünk a történtek felett. Szegény szerencsétlen „hótoló” zavarában azt mondogatta, hogy ő csak némi örömöt, reggeli meglepetést akart szerezni családunknak. A meglepetés sikerült. A szomszédot meg semmi pénzért ki nem cserélném.