Gyere haza, Kossuth Lajos

Kormányzó úrnak jelentem... meg kell törnöm a „nemzet” bugyutasága előtt. Kegyelmed születésének 200. évfordulóján, Nógrád szívében, Losoncon, az első csehszlovák köztársasági egyenruhába bújtatott részeg legionárusok barbár dühe által lerombolt ércszobor talapzatára ismét szobrot helyeznek. No nem a kormányzó úr évtizedek óta fejetlen ércszobrát öntette újra a fejetlenül nagy honfiúi szeretet és lokálpatriotizmus, hanem a pénz hatalma által és valami megfoghatatlan eszme dicsőségére avatnak szobrot olyanok, akiknek telik rá. Nem is abban van a baj, hogy szobrot emelnek, hanem ott a hiba, hogy enyhén szólva is ízléstelen a kormányzó úr szobrának helyére bármit is emelni. Pláne születésének 200. évében, mikor is az egész Magyarország ünnepel. Már akkor inkább legyen kitéve az az öreg aloé kaktusz, ami évek óta ott díszelgett tavasztól őszig – ha meg nem fagyott eddig a nagy gondoskodásban. Tudom én, hogy semmi politikai esély és akarat nincs és egyelőre hiábavaló is lenne, hogy a kegyelmed szobra visszakerüljön a helyére. Van viszont egy tapasztalattal több. Azzal a keserű tapasztalattal, hogy hiába a meghajlás a nemzet nagysága előtt, a pénz hatalma mindent eltör. Nincs kedvem megírni se, kik és milyen szobrot állítanak a kormányzó úr szobrának helyére. Csak annyi kedvem van, hogy majd elfordítom az arcom, hogy el ne piruljak, ha arrafelé járok. Mert megtört a bugyutaság! Mert minden kedvem elapadt már a hiábavaló szélmalomharcban. Mert egyelőre nincs más, mint a szégyen, meg a József Attila-féle felismerés fojtogató szomorúsága: minek hősnek lenni... Kormányzó uramtól meg annyit kérek, hogy üzenjen idő-ben, ha fogytán a regimentje, had hallgathassuk a Kossuth rádió állandó szignáljában megmaradt dallamot békében és múltunkra büszkén. Gyere haza, Kossuth Lajos! Csak lesz-e még hová?!