Föld, amelyről nem lehet beszélni

Ez nagy érték, melyet kötelességünk védeni. Mindenkit, aki az eredmény eléréséhez hozzájárult – legyen akár kívülálló is –, köszönet illet. Az egyik oldalon tehát van egy párt és lehetőségei, a másikon pedig a múlt. A múlt, amelyet a szlovák nép ellenségeként, megvont állampolgársággal, sok esetben a megélhetést jelentő földtulajdont is elveszítve kellett leélnie újszülöttől dédszülőig mindenkinek, aki 1945-ben a magyar nyelvet használta a családban. Sokan egész életüket ilyen emlékek között élték le. De hittek és bíztak abban, hogy ha nekik nem is, akkor majd utódaiknak, s ha elégtételt nem is, de legalább valami kevéskét sikerül visszaszerezni abból a becsületből, amelytől vétlenül fosztották meg a beneši korszak minden magyarját.

Kötelességemnek tekintem, hogy pártomat és törékeny lehetőségeit védjem. Ugyanakkor úgy érzem, valamivel tartozok például annak az 1946-ban csupán nyolc hónapos, magát „nem szlovák nemzetiségűnek valló” csecsemőnek is, akinek szüleit oly sikeresen deportálták (őt magát hátrahagyták a szomszédoknál), hogy életjelet azóta sem hallott felőlük. Ennek a személynek – aki, valljuk be, valahol a sorstársunk – egy Pozsony környéki földhivatal éppen napjainkban utasította el restitúciós igényét. Mégpedig azzal az indokkal, hogy az 503/2003. sz. földtörvény csak az 1948 februárja után elkobzott ingatlanok restitúcióját teszi lehetővé.

Meggyőződésem, hogy a két érdek – a párt értékeinek védelme és a becsület visszaszerzésére tett próbálkozás – közt nincs, és nem is lehet érdekütközet. És abban is biztos vagyok, hogy mindkét érdeknek jót tesz, ha nyíltan beszélünk néhány tényről és tévedésről.

Az 503/2003-as földtörvény teljes egészében átvette a 229/1991-es törvénynek a beneši időszakra vonatkozó passzusait. A 229/1991. sz. jogszabály harmadszori módosítás után nyerte el azt a végső formáját, amely 1993 nyarán „valamire” már lehetőséget biztosított. Sajnos, bármennyire nagy volt is az igyekezet és az elvárás a passzusokkal kapcsolatban, az említett gondolatsor (a 229/1991. sz. törvény 6. paragrafusának 2. bekezdése) „félremagyarázhatóra” sikerült. További probléma, hogy az 1993-as törvénymódosítás csupán az 1992. december 31-éig kezdeményezett restitúciókat érintette. Vagyis csak a látnokok élhettek a restitúciónak eme új lehetőségével, s ők is csak akkor, ha kérvényük addig még nem lett elutasítva. Azt azonban mindenképpen komoly sikerként kell elkönyvelni, hogy sikerült 1991-ben a 104/1945-ös törvénybe foglalt, beneši dekrétumokra utaló mondatokat „átpréselni” a 229/1991-es földtörvénybe, hiszen elindítottak egy folyamatot – jóllehet, ennek a folyamatnak korántsem vagyunk a végén.

A napokban kaptam kézhez a Legfelsőbb Bíróság végzését, mely pontot tesz annak a vitának a végére, amely a 229/1991-es törvénynek a témánkra vonatkozó passzusai értelmezése körül alakult ki. A bíróság határozata szerint az 1945–1947-ben kiállított konfiskációs határozatnak 1948 februárja után kiállítottnak kellene lennie. Vagyis, két egymással ellentétes feltételnek kellene egyszerre teljesülnie. Aminek végeredménye egy üres halmaz. Ez a döntés egyébként a sértett – ő is a mi „sértettünk” – 12 évi pereskedése után születetett, melynek során talán neki is végig kellett hallgatnia azokat a kellemetlen okfejtéseket, amelyeket a legtöbbeknek végig kellett hallgatniuk, akik az 1945–48-as korszakra vonatkozóan nyújtották be restitúciós igényüket. Nem teszem fel a kérdést, miért kellett az említett nem egyértelmű passzusokat ismét viszontlátnunk az 503/2003-as törvényben. De úgy érzem, ha egyszer már ott vannak, akkor az őket odatevőknek kell megvívniuk a nyilvánosság előtt azt a harcot, amely egyszer s mindenkorra tisztázza, kik is jogosultak a beneši elkobzások restitúciójára uniós tagállamunkban. És ne a kérvényezőknek kelljen a földhivatalokban zárt ajtók mögött, megalázó érvrendszerek közepette megharcolniuk igazukért, továbbá ne azoknak a tisztességes földhivatalnokoknak kelljen tartaniuk egy esetleges perbefogástól, akik pozitívan bírálnak el egy pozitívan elbírálandó ügyet.

Tehát én is kikérem magamnak a TA3 hírcsatornán 2004. július 21-én háromszor is elhangzott állítást, mely szerint a restitúció lehetősége csak az 1948–1989-es időszakot érinti. Megtehetem, hiszen ismerem a törvényt előterjesztő földművelésügyi miniszter szándékát, aki rendeletében utasította a földhivatalokat, hogy pozitív elbánásban részesítsék azokat a sorstársainkat, akik nem voltak elítélve a 33/1945-ös törvény alapján – így zárva ki a restitúcióra jogosultak köréből a tudatosan a „vétkezőket”. (Mint például azt az ajnácskői lakost, akit annak idején azért ítéltek el, mert „lebüdösözte a cseheket”. Aztán teljes jogfosztás és vagyonelkobzás mellett leülte hathetes börtönbüntetését. E személy örököseinek 2004-ben el lesz utasítva a restitúciós igénye, ami azt jelenti, hogy a családot ugyanazon egy „bűntett” miatt immáron másodszor bünteti az a jogrend, melynek „nem részei a beneši dekrétumok”.)

Sajnos, ezzel még nem értünk végére a bennünket ért sérelmek és az őket orvosolni próbáló igyekezetek taglalásának. Hiszen az, ami a beneši korszak után következett, véleményem szerint sokkal alattomosabb és fondorlatosabb módja volt a jogfosztásnak. A magyarlakta vidéken a kolhozosító erők, az esetek többségében éppen a magyar ajkú elvtársak adták meg a kegyelemdöfést a még talpon álló, de Beneštől esetleg megkímélt parasztság hátába. S hogy ennek mi közei a taglalt földtörvényhez? Paraszt nagyapámtól a család egyetlen téli kabátját vették el, mert nem tudta kifizetni a vagyon utáni kontingenst. Mi sem volt magától érthetődőbb ezek után, mint hogy nem örökölték, más szóval nem nevesítették a tulajdont. Az ilyen nevesítetlen földek tulajdonjogát – a nem telekkönyvezett parcellák vagy a vízparti hordalékból kialakult területek sorsát nem kötném össze a nevesítetlen földek kérdéskörével – sohasem vonták meg. Még 1965-ben sem, amikor lezárták a telekkönyveket és az egész kataszteri térképrendszert – megszüntetve még a magyar dűlőneveket is! – átrajzolták, érzésem szerint tudatosan, ezáltal is nehezítve a tulajdonjogviszony átláthatóságát, „ha majd egyszer kivonulnak az oroszok” – ahogy medvesaljai nagyapám hitte.

A Mečiar-kabinet 1995-ben megtalálta a végső megoldást az utolsó, egyben legnagyobb vagyon-elkobzásra, amelyet hol a földpiac beindításával, hol az uniós csatlakozással, hol a rendezetlen földviszonyokkal, hol pedig azzal indokoltak, hogy ma már halott, télikabát nélküli nagyapám elhagyta 1895-től telekkönyvezett földjét. Ha a nevesítetlen földjeink átkerülnek önkormányzati tulajdonba, nincs olyan törvény a szlovák jogrendben, amelyre hivatkozhatnék, hogy kárpótoljanak abban az esetben, ha én mint unoka úgy határoznék, hogy 2005. szeptember 2-án, a nagyvárost megunva, leköltözöm Egyházasbástra, mert meg szeretném művelni nagyapám csernalji kerjét. 2005. szeptember elsején több tízezer embert fognak megfosztani magántulajdonától.