Fogyatkozásunk valódi okai

Várják a csodát, miközben sejthető, hogy úgy jártunk, mint ama magyarországi párt, melynek szavazóiról, akárcsak a romániai (szlovákiai, szerbiai, ukrajnai...) magyarokról kiderült: sokan vannak, de nem elegen. Még mielőtt alaposan elemeznének, ismét siránkoznak, megdöbbennek, elkeserednek stb. Jobbat vártak/vártunk, és valaki(k) hibás(ak) kell hogy legyenek a rossz eredményekért. Vagy mégsem?

Minden eddigi romániai népszámlálás esetén – 1920-tól 1992-ig –, felmerült a gyanú, hogy az etnikai és vallási, valamint az anyanyelvi kérdésben nem megbízhatók a statisztikai eredmények. Varga E. Árpád a ‘92-es népszámlálási adatokat egyenesen „harci statisztikának” nevezi, főként a kisebbségek számának vonatkozásában. Gondolom főhet a feje, míg megfelelő jelzőt talál az aktuális népszámlálási statisztikák jellemzésére. A mostani népszámlálás egy igen lényeges ponton eltér az ezt megelőzőtől. 1992-ben, akárcsak most, azokat is nyilvántartásba vették, akik időszakosan nem tartózkodtak lakóhelyükön, illetve külföldön voltak. Változás csak abban volt, hogy ezúttal az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodókat nem vették számításba a végső népességszám kalkulációjakor. Problémás kérdés, hogy mennyire megbízhatóak az ilyen személyek – mások által bediktált – adatai, ki ellenőrizheti a pontosan egyéves távol tartózkodást stb. De további lényeges következmények is feltűnnek. A fent említett helyzetben 178 503 személyt találtak a számlálók. Nos, ez a népszámlálási trükk arra a dezintegrált populációra vonatkozik, akik úgy vannak távol, hogy helyzetük teljesen tisztázatlan. Nem tudni, hogy visszajönnek, illegális vagy legális kivándorlók lesznek stb. Két hipotézis jöhet számításba e csoport etnikai összetételéről. Először feltehetjük, hogy a magyar nemzetiségűek mintegy felét (85-90 ezer személyt) teszik ki e „láthatatlan népességnek”. Ez megmagyarázná az elméletileg „hiányzó” romániai magyarok hollétét. Hitelesnek és megbízhatónak tekintem Veres Valér demográfus előszámításait, mely szerint 1 532 272 magyar nemzetiségű személy él(het) Romániában. Ezzel szemben az előzetes adatok 1 434 377 magyart regisztrálnak. A másik elképzelés szerint az egy évnél hosszabb ideje külföldön tartózkodók között a magyarok aránya az illető megyék etnikai arányainak megfelelő. Ebben az esetben is mintegy 30-35 ezer magyar nemzetiségű tartozhat ehhez a csoporthoz. Feltételezésem, hogy ez, a számát tekintve fontos csoport, már elindult a kivándorlás útján, de még visszafordítható volna.

Országos szinten a kisebbségek aránya nem változott a többséghez képest (10,5%), csak a belső arányok módosultak, természetesen a roma/cigány lakosság javára. Egyébként arányuk továbbra is minden bizonnyal lényegesen nagyobb, mint azt az adatok mutatják.

Az emigráció az elmúlt tíz évben számos egyéni életstratégiának természetes részévé vált. Ha a nyolcvanas években és a kilencvenesek legelején a kivándorlás etnikai jellegű volt, ami azt is jelentette, hogy valós vagy álcázott családegyesítésekkel, majd a változást követően egész családok távoznak külföldre; ma már inkább az egyéni kivándorlások jellemzők. A fiatal generációk egy tetemes része nem is igyekszik beilleszkedni a romániai (magyar) társadalomba. Az erdélyi magyar politikum paradoxona, hogy minél több autonómiát harcol ki például az oktatási intézmények számára, annál valószínűbb, hogy emigrációt termel. Újra kell gondolni tehát azt a politikát, mely nem képes integrálódva ellenállni az asszimilációnak.

Meggyőződésem, hogy a romániai magyar társadalom szövete ezen a következőn feslett fel: a vendégmunka a migráció előszobája. Az ingázás, kétlakiság, odaát való hosszabb idejű tanulás szerteágazó kérdéskört érint, melyről szinte semmit nem tudunk. Nincs tudomásunk arról sem, hogy a vendégmunkának milyen egyéni és közösségi kihatásai vannak azokra, akik ebben érintettek (különféle státusú vendégmunkások, családjaik, szűkebb közösségük és régiójuk), milyen életmódbeli mintákat terjesztenek, milyen gazdasági, szociális és kulturális változásokat idéznek elő környezetükben. Nincs módszeres tudás arról sem, hogy a Magyarországon tanulók milyen láncreakciókat idéznek elő korosztályuk itthon maradóinak körében stb. A státustörvénynek keresztelt nemzetpolitikai kísérlet nemhogy stabilizálná, még inkább pályára helyezi azokat, kik ideiglenesen tanulni vagy dolgozni indultak Magyarországra. Nem kell különösebb szakértői pillantás ahhoz, hogy megállapíthassuk: aki a középiskolától kezdődően Magyarországon tanul, semmi esélye sincs arra, hogy visszatérjen bármely környező országba, ennek egyszerűen gyakorlati akadályai vannak (nyelvtudás hiánya, más tanterv stb.). Aki akár csak az évi előirányzott három hónapot odaát dolgozza le, annak sem ideje, sem lehetősége, sem kedve idehaza rosszul fizetett munkát keresni. Első feladatnak tűnik számomra, hogy lemondjunk arról a kisebbségpolitikai mítoszról és ideológiai maszlagról, mely politikai tényezőként való megmaradásunkat pusztán számbeli sokaságunkhoz és egyfajta morális magatartáshoz való makacs ragaszkodásunkhoz (kisebbségi sors, mely ránk szabatott) kapcsolja. A megmaradás mítosza olyan ideológiai, értelmiségi diskurzusokat termelt – eredetileg még az elmúlt rendszer keretei között, majd ezt felújították a változást követően – melyet 1990-ben az elvándorlással szembeállított „látványos moralizálásnak” neveztem, és amelyről jó egy évtizeddel később Salat Levente írta, hogy „arra bizonyultak jónak, hogy esetenként újabb és újabb ürügyeket találhassunk az elmenésre”. Ez a háromnegyed százada felvállalt ideológiai szemüveg képtelenné tesz – politikust és véleményformáló értelmiségit egyaránt – a tisztánlátásra. Ezért képtelenek még a legbanálisabb társadalmi folyamatok értelmezésére is – és a praktikus megoldások megtalálására. Szakértőinknek körültekintőbben kell feltérképezniük és politikusainknak politikai céllá kell tenniük a népességfogyatkozást ellensúlyozó lépéseket. Sehova sem vezet, ha mint hagyományosan oly sokszor, most is a negatív demográfiai mutatókat szeretnék egyfajta „morális ráolvasással” megváltoztatni, politikusok, értelmiségiek, egyházi vezetők stb. Ugyanakkor az asszimilációs nyomásnak sikeresen ellenálló közösségeket próbálják újra és újra mozgósítani a megmaradásra. A sámáni energiák kisebb része az elvándorlás ellen agitál/moralizál, miközben sem itt, sem Magyarországon nincs hosszú távú elképzelés a két ország közti migrációs trendek modellezésére és kontrolljára. Még az „úton levők” helyzetének rendezése sincs napirenden.

A szerző szociológus, a kolozsvári BBTE oktatója