Fico, a csapnivaló pártelnök

Mintha nem Robert Fico, a régi-új pártelnök és a „központi bizottság” Ficónak bólogató mamelukjai buktatták volna ki a kormányból a szóban forgó politikai csoportosulást. Holott a Smer vastagon megnyerte a nyárelőn megejtett parlamenti választásokat. Akárcsak anno Vladimír Mečiar és az általa vezérelt politikai maffia.

Fico, vagyis pártja kibukása a kormányzati pozícióból viszont annyiban különbözik Mečiar 1998-as kudarcától, hogy az „államalapító” néptribun kizárólag az általa példátlan gyorsasággal lebonyolított „országprivatizáció”, illetve a járulékos, dicstelen banánköztársaságokat idéző politikai és köztörvényes bűnözés – az állami szintű tolvajlástól a politikailag motivált emberölésekig bezárólag minden megtörtént az azóta mečiarizmus jelzővel számon tartott országlása alatt – miatt vesztette el népszerűségét.

Fico sem volt sokkal különb dicstelen elődjénél. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a parasztvakító populizmust jobbára csupán szónoki eszköztárában alkalmazta. Nem rombolta porig azt a működőképes gazdasági mechanizmust, amelyet Mečiarék dúlását követően építettek föl a jobboldali Dzurinda-kormányok közgazdászai két választási ciklusuk alatt. Mondhatni, vérrel-verejtékkel, de legalábbis olyan, a köznépet közvetlenül és igencsak érzékenyen érintő megszorításokkal, amelyek miatt az Európai Unió egyéb, igen erős piacgazdasági hagyományokkal rendelkező államaiban általában százezrek gyújtogatnak az utcákon…

Egyáltalán nem volt meglepő tehát, hogy a jobboldal választási bukása, egyszersmind Robert Fico hatalomra kerülése formájában érkezett 2006-ban a büntetés.

Nyilván nem kell különösebben bizonygatni, hiszen a legutóbbi parlamenti választás eredménye bizonyítja, hogy Robert Fico képtelen volt élni azzal a lehetőséggel, hogy 2006-ban tulajdonképpen ajándékba kapott egy működőképes országot. Az viszont kétségkívül a sors fintora, hogy – amint fentebb említve volt – a legkevésbé sem azért bukott ki a hatalomból, mert olyan rablógazdálkodást folytatott volna, mint annak idején keresztapja, Vladimír Mečiar. Annak ellenére nem, hogy Fico is, de leginkább koalíciós partnerei, Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártjának és Mečiar HZDS-ének kormányzati politikusai olyan korrupciós afférokba keveredtek, amelyekbe jobb helyeken pillanatokon belül belebuknak a legnépszerűbb politikai ikonok is. Fico koalíciós kormánya azonban égbekiáltó bűnei ellenére kitartott a választási ciklus végéig. Csakhogy most már egyértelmű, épp ez lett Robert Fico veszte.

Korántsem azért, mert annyira amortizálta volna őt és pártját a nyíltszíni tolvajtempó. Fico azért bukott meg, mert pártelnökként csődöt mondott! Ugyanis, meglehetősen telhetetlenül, egyszersmind óvatlanul folyamatosan azon dolgozott egész kormányzati ciklusa alatt, hogy egyrészt szőröstül-bőröstül felfalja mindkét koalíciós partnerét, másrészt kormánya minden mocskát rájuk kenje...

Amint azt a júniusi parlamenti választási eredmények megmutatták, sikerült is a politikai kannibalizmus jelzőjével méltán illethető lakoma, nem kevésbé a saját fészekbe piszkítás. Mečiarék a parlamenten kívül rekedtek, Ján Slota pártja pedig ugyan bejutott a törvényhozásba, ám olyan alacsony preferenciával, hogy kormányalakítási szempontból kizárólag abban az esetben kerülhetett volna érdemben szóba, ha a jelenlegi kormánykoalíció jobboldali pártjai meg merészelik tenni, hogy lepaktálnak velük, s általuk Robert Ficóval…

Ennyit arról, hogy Fico jó politikus és jó pártelnök-e vagy sem. Hajítófát sem ér! Olyannyira, hogy elvileg nem is illett volna újra pályáznia a pártelnöki posztra.

A gyakorlat azonban számos esetben felülírja a mégoly fundamentális elveket is. Mert ugye, egy eleve egyetlen emberre, vezérre, a tárgyalt esetben Ficóra épített párt esetében létkérdés, hogy marad-e teljehatalmú vezér, sőt fétis az élén. Márpedig jelenleg ilyen nincsen sem a Smerben, sem a környékén. Érthető tehát, hogy a régi bútordarab és társai megőrizték pártbeli pozícióikat. Ami viszont korántsem győzelem, és egyáltalán nem reményteljes üzenet, amint azt maguk az érintettek – főként Fico – kifelé hirdetik. Sokkal inkább kényszerhelyzet, mondhatni, kutyaszorító!

Hacsak a jelenlegi szlovák kormánykoalíciót alkotó pártok politikusai nem lesznek annyira ostobák, hogy képtelenek legyenek egymás mellett kitartani a választási ciklus végéig. Egyértelmű ugyanis, hogy Fico ilyesmire játszik minden egyes gesztusával. Konkrétan legutóbbi szlogenjével, amelynek lényege, hogy bármelyik jobboldali párt szívesen kormányozna az övével, tehát vele…