Fénylik az utca

Lassú, komótos léptekkel nyitja az öreg a kaput. Újév reggele van, néhány hangját hallató kakason meg az éjszakai petárdák durrogásától világgá riadt, éppen hazamerészkedő kutya ugatásán kívül nemigen hallani más zajt. A harang reggeli hívását már elektromosság irányítja, elkongatta az új esztendő első reggeli köszöntőjét. A zúgás visszhangjától riadt cinegék az orgonabokor halott ágaiba kapaszkodva bújnak el. Latyak van az úton, bokáig érő, az éjszakai havas eső maradéka. Felhőket hurcol hátán a nyugati szél, fázós szerda reggel, de új év. Új álmok, remények és ezernyi jókívánság ereje vibrál a szívekben, az alvók arcán még a jókedv pilled. Megy hát az öreg, eltakarítani a latyakot, saját készítésű nyírfaseprűje ott várja az ámbitus oszlopának támasztva. Megy, mert minden napnak kell, hogy értelme legyen. Értelmet adott neki mindig a munka, a teremtő gondolat által mozgatott test. Ki kell söpörni minden rosszat a szívekből, el kell takarítani minden szemetet a ház elől, és a lélekben megragadt rosszat is. Kimért, pontos mozdulatokkal veri oldalra a szutykot, mintha az egész világ baját, szemetét akarná elseperni. Mert el kell! Ne legyen háború, legyen egészség, a mezők termésén áldás legyen, adjon enyhet a szomjúságra tiszta víz és nemes bor, legyen tető mindenki feje felett, és ne kelljen ideiglenes sátrak alatt, fázva, éhezve várni bizonytalan holnapot senkinek se. Bátorságot kíván az ember ilyenkor magának, megtalálni a hétköznap és ünnep értelmét, elővarázsolni a lélek erejét és a hitet. Sokadik újév reggele már ez neki, mindig így kezdte. Láthatatlan erők kezében van az idő mérhetetlensége. Benne pedig ő, az ember apró pont. Szolgálja a szeretetet, a szeretet pedig megtartja őt. Suhan a seprő, felfénylik az utca, tiszta arcát mutatja a gomolygó szürke felhőtömegeknek. Söpör az öreg, mert azt tanulta, hogy bármit tesz is, jól legyen az téve. Csak a világ sora ne változzon rossz felé.