Felező kormányválságok

Voltaképpen arról van szó, hogy az összes fejlett demokráciában a szakasz közepére a kormány „elfárad”, és már nem kezd reformokat, hanem újraválasztási küzdelme köti le. A közép-európai demokráciákban annyiban más a helyzet, hogy van egy hosszabb bevezető konszolidációs ciklus is, és ebben az időszakban hevesebb a kormányok felező válsága. A koalíciók sérülékenyek, a pártok átrendeződnek. Még mindig gyakori, hogy a felező válság elsodorja a kormányokat. Újraválasztásuk kivételes, eddig egyszer-egyszer Csehországban és Szlovákiában sikerült csak, de nagyon viharos előzmények után. Nálunk a felező válság szemléletesen nyomon követhető a politikai, társadalmi élet minden szférájában. Az antalli koalíció bomlása már 1992-ben világossá vált, az 1996-os esztendő a horni „koalíciók koalíciójának” látványos kudarcát hozta azzal, hogy kétharmados többségével nem tudta elfogadtatni saját alkotmánytervezetét. Orbán Viktor számára 2000-ben az új választásokra készülve már az FKGP szétverése és az MDF lenyelése vált a fő feladattá. Ugyanez a hullámzás futott végig a gazdaságpolitikán. Az Antall-kormánynál népszerűségének a mélypontján az 1993-as mesterséges gazdasági élénkítés már előremenekülés volt, ahogyan a Horn-kormány is ide jutott 1996-ban a Bokros-csomag következményeként. De 2000-ig a Fidesz is visszafogta gazdasági voluntarizmusát, és aztán zuhant le a „magyar modell” szakadékába, ismét a mesterséges élénkítés modellje szerint. A Medgyessy-kormány hasonlóan érvényesülő felező válságáról kevés volna csak annyit mondani, hogy már sikerült elérni a népszerűségi mélypontot, s hogy 2004 mint takarékossági esztendő határozott gazdaságpolitikai váltást jelent. Medgyessyék felező válsága esetében sokkal többről is szó van. A magyar választó jogosan várta a gazdaság, a politika és a társadalom hosszú távú konszolidációját, s a miniszterelnök hármas programja – modernizációs, demokratizációs és jóléti rendszerváltás – ezt az ígéretet foglalta magában. Az igen magas, hetven százalék feletti választási részvétel is jelezte, hogy az emberek többsége megértette: a tét az új rendszer konszolidációja vagy a politikai voluntarizmus további ámokfutása és a konszolidáció elhalasztása. A Medgyessy-kormány felező válsága az egész magyar konszolidáció kudarca és fájdalmas lezárulatlanságának beismerése is. Ehhez több külső és belső tényező is hozzájárult. Belső tényező mindenekelőtt a nagymértékű pártpolarizáció, a „két Magyarország” léte, amely minden politikai ellentétet felnagyított és eltorzított. A kilencvenes évek végének gyors növekedése azt az illúziót táplálta, hogy a magyar gazdaság a fenntartható fejlődés pályájára tért, s onnan már nem taszítható le. De 2001-től kiderült, hogy ez túl optimista feltételezés volt, mert a világgazdasági recesszió megrendítette a magyar gazdaságot, újból súlyos aránytalanságokat, komoly pénzügyi egyensúlyhiányt és külső eladósodást alakított ki. Csak súlyosbították ezt előbb az Orbán-, utóbb a Medgyessy-kormány hibái. Orbánék 2001-től csak választókat akartak vásárolni, Medgyessyék viszont sokkal többre törekedtek, a jóléti rendszerváltás elindítására is, ezért a kudarcuk is látványosabb volt. Elmaradt a politikai konszolidáció is. Ennek a hiányában a pártok képtelenek voltak kialakítani az EU-ban követendő nemzeti stratégia minimumát. De ennél is súlyosabbnak látszik a társadalmi konszolidáció mélyülő válsága, amit fokozódó bizalmi krízis kísér. A Medgyessy-kormány több mint egy évtized múltán már nem halasztható társadalmi követelések kielégítését vállalta magára, de képtelen volt teljesíteni őket. Az emberek türelme jórészt elfogyott; mint a jóléti rendszer minimumának kialakítását megkövetelik a közszolgáltatások működtetését. Ám a kormányfőnek 2003. augusztus 19-ei, rosszul sikerült beszédében ki kellett mondania, hogy a kormány ebben a ciklusban nem tudja beváltani ígéretét. Más országokban már próbálgatják erejüket a kisebb-nagyobb „politikaellenes” populista pártok, nálunk viszont az ellenzék fő ereje vett erőteljes populista fordulatot. Azt próbálgatja, hogy mennyi populizmus fér bele az Európai Unióba. A magyar és a lengyel populistába forduló jobboldal a „minél rosszabb, annál jobb” elve alapján arra számít, hogy a kis egzisztenciáknak a belépést követő csődbe jutásával a tömegelégedetlenség meglovagolható, és a következő választás agresszivitással megnyerhető. Medgyessy koalíciója így a második ciklusban, 2006-ig kétféle stratégia között választhat. Az egyik a józan, kis lépések politikája, egészen a semmittevésig, hogy érdekek már ne sérüljenek, s akkor a mainál jobb kommunikációval, a „demokraták, vigyázzatok” riasztással felkészülhet a választásokra. A másik stratégia az előremenekülést, a megígért reformok megkezdését és az önkritikus nyílt beszédet jelenti. A kormány őszintén feltárhatja az ország előtt a helyzetet, s a megkezdődő világgazdasági fellendülésre támaszkodva ismét nekifuthat a következő ciklusban az elkerülhetetlen történelmi feladatnak, a demokratikus rend konszolidációjának.

A szerző politológus