EU: egyik válságból a másikba

Némi cinizmussal azt is lehetne mondani, hogy az európai integráció már 50 éve válságban van – amióta a folyamat elkezdődött. Hiszen volt már válság rögtön az elején az Európai Védelmi Unió tervével kapcsolatban (a francia kezdeményezést végül maguk a franciák buktatták meg), később Nagy-Britannia belépésének francia vétója miatt, aztán jött a De Gaulle-féle „üres székek politikája”, majd Tatcher báróné híres mondata: „I want my money back!”, és még hosszasan sorolhatnánk a kisebb-nagyobb válságokat. Mindezek ellenére mára az Európai Unió polgárai szabadon utazhatnak, vállalkozhatnak a szervezet határain belül, sőt, közös pénzzel fizethetnek – próbálta volna valaki 20 évvel ezelőtt bemesélni például egy müncheni polgárnak, hogy nem lesz német márka! Sőt, már közös kül- és biztonságpolitikáról beszélünk. Igaz, egyelőre távolról sem működik úgy, ahogy azt például a franciák elképzelik. Ahhoz képest, hogy jó ötven éve a franciák és a németek még halálos ellenségnek tekintették egymást, a változás több mint kézzelfogható. A hét végi csúccsal kapcsolatban sokan a lengyeleket hibáztatták, hogy azért hiúsult meg a megállapodás, mert Varsó túlzottan védte nemzeti érdekeit: a nizzai szerződés alapján Lengyelország valódi súlyánál nagyobb szerephez jutna a döntéshozatali folyamatokban, Spanyolországgal egyetemben, amit a de facto francia–német alkotmánytervezet korrigálna. Csakhogy a lengyeleket is meg lehet érteni, hiszen ők is saját érdekeiket védték, még ha enyhén túlzottak is. A franciák vagy a németek tán nem saját érdekeiket védték? Érdekességként elmondható – és ismét csak jól illusztrálja az EU „válságait” –, hogy ma mindenki a francia–német páros dominanciájától, szoros együttműködésétől tart. Emlékezzünk vissza: a 90-es évek elejétől mindenki arról beszélt, hogy az európai integráció motorjának számító francia–német tengely meggyengült, „leállt az integráció motorja”, jön a világvége, beleértve az EU végét is. Ez volt a helyzet még néhány éve is, a nizzai szerződés aláírásakor, amikor is tetőzött Párizs és Berlin harca az EU-n belüli befolyásért – emlékszünk még a maratonivá nyúlt dél-franciaországi csúcsra, amely olyan hosszúra nyúlt, hogy a tagországok diplomatái már nem készültek fel kellő számú fehér inggel, ráadásul már a jobb boltokból is kivásárolták az összest, ami, ismerve az ottani boltokat, nem kis teljesítmény. Ezzel szemben láss csodát, mára a francia–német pas de deux ismét régi fényében ragyog (persze nem minden arany ami fénylik!). Visszatérve a mostani csúcstalálkozóra: tény, az alkotmányszerződés szempontjából nem lehet sikerről beszélni, sőt. Viszont történelmi távlatból vizsgálva nem történt tragédia – majd elfogadják néhány hónap múlva (persze vannak, nem is kevesen, akiknek aztán végképp nem hiányzik egy ilyen szerződés, olvassunk például brit lapokat). Igaz, így fennáll annak a veszélye, hogy időközben a németek és a franciák kezdeményezésére létrejön egy kemény mag az Európai Unión belül, amely szorosabban és mélyebben működik együtt, mint a szervezet tagországainak teljes csoportja (persze ez is relatív, kinek veszély, kinek nem). Ráadásul egyes közép-európai országok vezetői máris jelezték, szeretnék, ha ők is részt vehetnének a mélyebb integrációban – egyébkén figyelembe véve a dolog bonyolultságát elég meglepő ez a gyors reakció, ráadásul anélkül, hogy tudnánk, mely területeken is szeretnének a már említett országok szorosabban együttműködni. Ráadásul minden valószínűség szerint az egyik prioritást élvező téma a közös biztonság- és védelmi politika elmélyítése lesz – az pedig végképp nem áll a közép-európaiak érdekében, hogy az EU-n belül, brit részvétel nélkül de facto francia irányításával a tagországok egy csoportja alternatív kezdeményezéseket tegyen ezen a téren, mert az a transzatlanti kapcsolatok szempontjából is komoly következményekkel járhatna. Egyébként annak ellenére, hogy szinte mindenki a hétvégi csúcs teljes csődjéről beszél, éppen az európai biztonságpolitikával összefüggésben vannak nagyon komoly eredményei is a találkozónak. Végszóként csak anynyit, hogy ismét rámutattak az Európai Unió újabb „válságára” – az európai integráció eddigi története azonban azt igazolja, hogy nem ez volt az első, és – higgye el a kedves olvasó – nem is ez az utolsó, ennek ellenére mégis van euró, szabad utazás és munkavállalás, strukturális alapok, és ha még mindez nem lenne elegendő, már van előírás arra is, hogy a banán a megfelelő szögben görbüljön.