Erősödő kételyek

Megannyi beintés ellenére inkább a szocialisták „segítő kezét” ragadta meg; hosszas vajúdás után e képlet alapján alakult meg a szerb szkupstina, a napokban pedig szintén ily módon állhat fel a kabinet is. Szemléletes a belgrádi Danas polgári napilap karikatúrája: miniszterelnök-jelöltként Vojiszlav Kostunica siet a parlamentbe, annak bejárata fölött azonban ott magaslik Milosevics reliefje...

Persze, mindehhez az is kellett, hogy koalíciós partnerekként a Miroljub Labusz vezette G17 Plusz, valamint Vuk Draskovicsék Szerb Megújhodási Mozgalma (és a velük társuló Új Szerbia) elfogadja ezt a jócskán szépséghibás megoldást. Végül beadták derekukat, az illetékes testületek erről a hét végén szavazattöbbséggel döntöttek. A szerbiai helyzet ismerői ugyanakkor hangsúlyozzák, van ezekben a döntésekben nem kevés racionalitás, avagy: jobb ma egy kormány, mint holnap egy megismételt választás. A közvélemény nagyobbik fele ugyan ingerülten ellenzi a Szlobodan Milosevicset még mindig elnökként számon tartott Szerbiai Szocialista Párttal való közösködést, hiszen bő tíz év szenvedése szárad a lelkén, ugyanakkor az emberek már beleuntak az eleddig gyakori és meddő szavazgatásokba, egy újabb megmérettetéssel bizonyára csak a fegyelmezetten urnákhoz járuló radikálisok járnának jól. A sors fintora viszont, hogy a reformok istápolójaként a Demokrata Párt, a minap még miniszterelnök Zoran Zsivkoviccsal és a pártelnök-jelölt Borisz Tadiccsal egyetemben éppenséggel a Szerb Radikális Párttal találta magát az ellenzéki oldalon. Egyelőre. A DP egyébként február 22-én választ pártelnököt, s ez akár újabb fordulatot is hozhat, azaz még összeállhat a bőséges parlamenti többséget biztosító négypárti „demokratikus blokk”.

Ám inkább valószínű, hogy a demokraták kivárják – terhelje az új kormányt a felelősség – március 31-ét, ez ugyanis a határideje annak, hogy Szerbia és Montenegró kiszolgáltassa a háborús bűnösöket (Ratko Mladicsot és Radovan Karadzsicsot). Ha ez a feltétel nem teljesül, az USA elzárja a pénzcsapot. Folytathatnánk azzal, hogy a nemzetközi közösség minden bizonnyal nehezményezi majd a szocialisták közvetett beemelését a hatalomba, úgyszintén tovább bonyolódik a Hágai Nemzetközi Törvényszékkel való kommunikáció. Újabb külső elszigeteltség sejlik fel tehát a láthatáron, de belül sem jobbak a kilátások. Az államszövetségből a montenegróiak korábban éppen a szocialisták miatti félelmükben akartak mindenképpen távozni; nem tudni, az új szituációban hogyan helyezkednek, de mindenképpen fennakadásokra lehet számítani a közös parlament eddig is akadozó munkájában. Szinte kizárt, hogy Koszovó ügyében gyors és elfogadható megoldás szülessék, ezzel a kolonccal a lábán pedig Szerbia csak botladozik.

Szorosan ehhez köthető a Vajdaság kérdése is. A szerbiai demokraták, a szocialisták és a radikálisok máris kilátásba helyezték, hogy az északi tartományban is rendkívüli parlamenti választásokat kell tartani. Számításuk világos: az utóbbi esztendőkben a Boszniából és Horvátországból beáramló szerb menekültek miatt jelentősen megváltoztak a bő kétmilliós Vajdaságban a szavazói erőviszonyok. A kalkulációk alapján az eddig biztosan kormányzó hárompárti tömörülés (Vajdasági Szociáldemokrata Liga, Vajdasági Reformisták, Vajdasági Magyar Szövetség) már valószínűsíthetően kisebbségbe szorulna, ami az eddig kiharcolt autonóm jogok ismételt leszűkítését jelentené. Csanakék ugyan tesznek most egy kétségbeesett kísérletet, hogy a tartományi „kisalkotmányt” gyorsított eljárással elfogadják, a döntő szó azonban ismét csak Belgrádé. A vajdasági magyar pártokat illetően a napokban reménykeltő jelek tapasztalhatóak a közös fellépést illetően; kérdés azonban, mit és hogyan sikerül majd pótolni.

Summa summarum: az új kormány (amennyiben megalakul) tevékenységének egyetlen igazi mércéje az lesz, hogyan viszonyul a három évvel ezelőtti reformokhoz. Belső és külső megítélése ettől függ, megmaradása szintén.