Emlék hatvannyolcból

Hogy István alatt a szent királyt értem, az talán nyilvánvaló, s hogy hozzá ezúttal semmit sem fűzök, az csakis azért van, mert bármit írnék, nem múlná felül azt a beszélgetést, amelyet Miklósi Péter folytatott szombaton Kovács László történésszel. Csak annyit mondhatok, hogy akit ilyen érdekesen, számtalan összefüggést felvillantva okítanak az iskolában a történelemre, az valószínűleg sosem fogja elfelejteni, ki volt István király, s bár az élet vetheti őt később ide meg amoda, talán igyekszik és képes is lesz fenntartani Istvánnal – legalább némiképp – ezt a késői rokonságot.

Viszont a néger babás napot el kell magyaráznom. Az úgy volt, hogy 1968-ban, amikor Szörényivel szólva „én még kissrác voltam”, divatba jött egy néger baba, amit csak Magyarországon lehetett kapni. Nekem már volt egy néger babám, amit akkor már megboldogult (jaj, de utáltam ezt a szót!) apukámtól kaptam, de az új fajtának nem fekete, hanem barna volt a bőre, és nem göndör, hanem hosszú, egyenes, fésülhető a haja, és pillogatott a szemével. Tudtam, hogy az unokatestvéremék augusztusban Pestre mennek lakodalomba, és reménykedtem, hogy nekem is hoznak egy ilyen babát.

Az esküvő előtt már náluk nyaraltam. Anyukámmal az utcára néző szobában aludtunk. Mély, egészséges alvás volt ez a friss szalmával töltött „strózsákon”, de azon az éjszakán mégis felébredtem. Emlékszem, valami fémesen csikorgó, szűnni nem akaró hangra. A máskor koromsötét falusi éjszakát villogó fények bontották meg, a szoba falain is visszatükröződtek. Aztán észrevettem, hogy anyukám és a többi felnőtt a függöny mögül leselkedik. Éreztem a feszültséget, pedig akkor még egy szót sem szóltak. Kiugrottam én is az ágyból, és megláttam, hogy a falu főutcája telis-tele van tankokkal. Nem ijedtem meg, nem féltem, még gyerek voltam, inkább kíváncsian figyeltem a lassan vonuló áradatot. Akkor még nem sejtve, hogy történelmi pillanatot élek át.

Reggel már mindenki tudta, hogy bejöttek az oroszok, még mi, gyerekek is, s bár ezt nem teljesen értettük. Azt annál inkább, hogy Pozsonyban lövöldöztek, meg hogy nem messze egy embert összegyúrtak a tankok. Az sem volt biztos, hogy az unokatestvéremék átmehetnek-e Magyarországra. De aztán végül elmentek. Mi, itthon maradottak akkor meg azon aggódtunk, hogy visszajönnek-e. Visszajöttek. Persze közben, meg azután is, sok minden történt, nekem is van több emlékem, csak kevés itt a hely.

Egy biztos: nem lett hosszú hajú néger babám. De a másik még mindig megvan. Túlélte apukámat, s aminek apukám biztosan örült volna, túlélte a szovjeteket is.