Eltérések a válsággócok között

A hasonlóságok közé tartoznak a következő tényezők: mindkét országban személyi kultusszal egybekötött diktatúra uralkodik, és az emberi jogok tiszteletben tartása ismeretlen Irakban is, Észak-Koreában is. Mindkét ország tömegpusztító fegyverek gyártására vagy megszerzésére, illetve nagyobb hatótávolságú rakétatechnológia birtoklására törekszik. A gazdaság a hadigépezet minél hatékonyabb kiszolgálására van berendezkedve, visszaszorítva a lakosság fogyasztását, sok esetben az abszurd határáig. Végül, de nem utolsósorban: mindkét ország határozott és egyértelmű Nyugat-, de különösen Amerika-ellenes irányvonalat követ. Ezeken a – nyilvánvalóan fontos – hasonlóságokon kívül azonban vannak nagyon fontos eltérések is, amelyeknek következménye a nyugati világ, ezen belül az Egyesült Államok diplomáciájának eltérő hozzáállása. Gyakran emlegetett szókapcsolat a „kettős mérce”, amelynek ebben az esetben van némi valóságalapja, viszont figyelembe kell venni azt is, hogy ez többé-kevésbé természetes, hiszen két nagyon különböző problémát nem is lehet hasonlóképpen kezelni (általában pozitív fordulat lenne, ha az amerikai diplomácia – és általában a nemzetközi kapcsolatok – értékelésekor az érzelmek helyett nagyobb súlyt kapna a racionalitás és az elfogulatlan elemzés). Az egyik nagyon fontos különbség Irak és Észak-Korea között az, hogy Bagdad még „csak” törekszik nukleáris arzenál birtoklására, az észak-koreaiak viszont már birtokolnak egy vagy két ilyen fegyvert (néhány évvel ezelőtt ezt jelezte pozsonyi látogatása során Zbigniew Brzezinski is, azóta pedig számtalan más forrás is megerősítette ezt az állítást). Tehát Irak esetében elsősorban arról van szó, hogy megelőzzék atomfegyverhez jutását (vagy békésen, ENSZ-ellenőrök útján, vagy háborúval), Észak-Korea esetében azonban a megelőzés már csődöt mondott. Ami Bagdadot illeti, bizonyos mértékig arról van szó, hogy meg kellene előzni olyan állapot kialakulását, mint amilyen Phenjan esetében már tény, tehát az atomfegyverhez jutást. Egy atomfegyverrel rendelkező ország esetében már sokkal nehezebb az érdekérvényesítés vagy potenciális akciók megelőzése, mint egy ilyen fegyvert még nem birtokló államéban. A közel-keleti országgal ellentétben tehát az amerikai diplomáciának – és az egész nemzetközi közösségnek is – már teljesen más, lényegesen szűkebb keretek között kell mozognia. Ezenkívül fontos a két ország hagyományos erői közötti különbség is. Bár Észak-Korea hadseregének felszerelése nagyrészt még a hidegháborús szovjet fegyvereken alapszik és többsége már elavult, háború esetén még mindig rendkívül nagy veszteségeket tudna okozni ellenfeleinek. Ráadásul a potenciális távol-keleti konfliktus minden bizonnyal jelentős részben érintené a sűrűn lakott és iparilag fejlett Dél-Koreát is, így nagy veszteségeket okozhatna, sőt meg kell említeni azt is, hogy a dél-koreai főváros, Szöul csak negyven kilométerre fekszik a két Koreát elválasztó demarkációs vonaltól. És akkor még nem említettük Japán, amelynek területére Észak-Korea már most is képes lenne csapást mérni – esetleg tömegpusztító fegyverekkel is. Ezzel szemben az Irakkal szembeni fegyveres fellépést megkönnyítené, hogy Szaddám Huszein hadserege 1991-ben már súlyos vereséget szenvedett, így az már csak árnyéka a 12-13 évvel ezelőttinek. Ráadásul a potenciális konfliktus jelentős részben csak nagyon ritkán lakott területeken játszódna le. A két ország esetében más-más az a küszöb, amelynek az átlépésével az Egyesült Államok katonai akció megindítása mellett dönt. A fejlemények azt mutatják, hogy Irak ügyében ez már megtörtént, Észak-Korea viszont még egyelőre feszítheti a húrt (nem szabad azonban elfelejteni, hogy itt is létezik egy „küszöb”). Az Irak és Észak-Korea közötti másik nagy különbség a szomszédokban rejlik. Noha az iraki hadsereg ereje és lehetőségei már nem a régiek, arra még mindig képes lenne, hogy – két kivételtől eltekintve – a szomszédos országokat lerohanja. Jelenleg Iraknak csak két szomszédja, Törökország és Irán képes arra, hogy visszaverjen egy esetleges iraki támadást (valamint a potenciális iraki támadás célpontjai közül Izrael). Viszont a legveszélyeztetettebbek – Kuvait, Szaúd-Arábia – még most sem tudnák amerikai és szövetségesi segítség nélkül megvédeni magukat. Ha ilyen körülmények között Irak atomfegyverhez jutna, amivel esetleg megakadályozhatná az USA közbelépését, fennállna a veszélye, hogy Bagdad újra kísértésbe esne. Ezzel szemben Észak-Korea minden oldalról csak erős és erősebb szomszédokkal van körülvéve. Kína és Oroszország minden tekintetben sokkal erősebb, és nukleáris fegyvereivel letörölhetné Észak-Koreát a térképről. Igaz, nem is ez a két ország érzi magát fenyegetve, sőt Peking az egyetlen olyan ország, amely többé-kevésbé még Phenjan szövetségesének mondható. Japán esete sajátos, hiszen a térség legmodernebb fegyveres erejével rendelkezik. Japán sokkal inkább tart az észak-koreai tömegpusztító fegyverektől (Tokió esetleges reakciója a jövő egyik legnagyobb kérdése, és ha „bekeményít”, annak komoly következményei lehetnek a távol-keleti egyensúlyra). Még Észak-Korea viszonylag legkevésbé potens szomszédja is olyan katonai képességekkel van felvértezve, amelyek a világ bármely más régiójában regionális középhatalommá tennék. Ráadásul Dél-Koreában 37 ezer amerikai katona állomásozik (a közeli Japánban további 50 ezer), s ők tovább erősítik a félsziget déli részének védelmét. Látható, hogy Észak-Korea szomszédai – ellentétben Irak szomszédainak nagy részével – képesek magukat megvédeni. Ez azt eredményezi, hogy a Távol-Keleten van egyfajta regionális erőegyensúly, s ez képes garantálni Észak-Korea bizonyos fokú feltartóztatását. A Közel-Keleten is ilyen egyensúlynak kellene kialakulnia, ám ehhez is domináns amerikai katonai és politikai jelenlét kell.