Elővigyázatos vagyok

Jó másokon jót kacagni, azon hahotázni, hogy ki miként viselkedik furcsa, szokatlan, megrendezett helyzetekben. Rém szórakoztatók tudnak lenni a rejtett kamerás felvételek. Mára az utca emberének becsapása közkedvelt és elterjedt televíziós szórakoztató műfajjá nőtte ki magát. Néha elképzelem magam egy-egy ilyen fura helyzetben, és bizony már a beleéléstől is kiráz a hideg, mert azt mondom, jó játék ez, amíg más és nem én vagyok a szenvedő alany. Ám az én gyámoltalan viselkedésemen, egy olyan szituációban, amelyben palira vesznek, ne szórakozzon senki. Egy ideje elővigyázatos vagyok.

Az élelmiszerbolt zöldségrészlegén válogattam, amikor a harmadik polcon elhelyezett fonott zöldségtároló kosárban a friss salátalevelek között egy nem odavaló dolgot fedeztem fel. Nézegettem-nézegettem, jól látok-e, nem csak a szemem káprázik-e. Az a valami valóban ott hevert a zöld salátalevelek között. Nem messze tőlem egy alkalmazott matatott a polcon, mintha árut rakodott volna, de csak ímmel-ámmal. Gondoltam, szólok, figyelmeztetem a zöldsalátás kosár tartalmára. Valószínű érezte a tétovázásomat, mert felém sandított. Nem szólok, döntöttem hirtelen, mivel teljesen bizonyosra vettem, hogy be van avatva. Olyan sejtésem volt ugyanis, hogy rejtett kamerával figyelnek, és jól át akarnak verni. Még visszamentem a kosárhoz, ámultam-ámultam, mert ésszerű magyarázatot nem találtam arra, hogy került a pult harmadik polcára, a salátáskosárba egy hatalmas karikára fűzött jókora kulcscsomó. Hacsak nem tud repülni, hiszen a harmadik polc magasságában, egy kosárba, a salátalevelek kellős közepébe nem lehet elveszíteni egy kulcscsomót! Azt valakinek szándékosan kellett odatennie. Szépen elandalogtam a pulttól, hogy rajtam aztán nem fog senki mulatni. De azért csak törtem a fejem valamiféle megoldáson: miért tesznek egy kulcscsomót a salátáskosárba egy előkelő élelmiszerboltban?... A sokadik kört tettem meg a polcok között, nézegettem, hogy aznap mit nem veszek meg, amikor a kulcs szó megütötte a fülem. Egy középkorú úr magyarázta kétségbeesetten a pénztárosnőnek, hogy hazaérve, az ajtó előtt vette észre, nincsenek meg a kulcsai. „Kulcsokat keres? – kérdeztem. – Azt hiszem, megtaláltam” – mondtam, és odavezettem a zöldséges pulthoz. Nem lepődött meg, csak hálásan magyarázta, hogy a felesége salátát válogatott, akkor ejthette ki a kezéből. Hálálkodott, hogy vannak még tisztességes jó emberek. Én meg szégyelltem és ostobán éreztem magam, hogy a rejtett kamerától való félelmem miatt valakinek majdnem galibát okoztam. De szerencsére a saláta is megmaradt, a kulcs is megkerült, az ajtót se kellett feltörni, és felvétel se készült.