Az Európai Unió és a brexit szelleme

Michel Barnier korábbi EU-biztos volt az a személy, akit megbíztak az Egyesült Királysággal folytatott napi tárgyalások vezetésével, ezen belül nyilvánvalóan azzal a feladattal, hogy bedarálja a brit küldötteket, és minden körben kivágjon belőlük egy font húst. Donald Tusk, az Európai Tanács akkori elnöke egyebek mellett balszerencsés kampányt indított a második népszavazás érdekében, és nem túl diplomatikusan azt sugallta, hogy a brexitpártiak „különleges helyet érdemelnek a pokolban”. Végül a francia elnöki tisztséget éppen akkoriban elnyerő Emmanuel Macron az Élysée-palota mérhetetlen magasságából vezette a brexit szelleme elleni diszkurzív csatát, arra figyelmeztetve brit kollégáit: soha nem engedik meg nekik, hogy kedvükre cseresznyézzenek az EU közös táljából, miközben a többi feltételt nem hajlandók vállalni. 

A három szereplő három célt szem előtt tartva indult keresztes háborúba a brexitpártiak ellen. Először is: az EU egységes piacának koherenciáját igyekeztek megvédeni, különös tekintettel az egyenlő versenyfeltételekre, amelyek szellemében – legalábbis elvben – egy francia, egy portugál és egy szlovén vállalatra ugyanazok a szabályok érvényesek. Ezzel szemben a jobb- és a baloldali brexitpártiak határozottan kitartottak a saját elképzelésük mellett: az Egyesült Királyság kormányának vissza kell szereznie azt a jogot, hogy állami támogatást nyújtson a hazai földön beruházó, stratégiailag fontos vállalatoknak. Macron beleállt a harcba, és elítélte az Egyesült Királyság törekvéseit, hogy néhány válogatott brit vállalat felé lejtsen a pálya az EU dédelgetett egységes piaci elveinek a rovására.

Másodszor: igyekeztek gyorsan eloszlatni a britek minden reményét, hogy az EU közös intézményei majd engedményeket tesznek a londoni City javára. Tusk felállított egy csapatot, amely azt volt hivatott biztosítani, hogy a végső brexitmegállapodás megbüntesse azokat a brit pénzembereket, akik nem hajlandók áthelyezni portfoliójuk, személyi állományuk és befektetéseik jelentős részét az EU területére. Tusk egyértelműen elmondta a brit befektetőknek, hogy számukra „más lesz az élet” a brexit után.

Harmadszor: a brexit támogatóit az EU másik dédelgetett alapelvének, a mozgásszabadságnak a félrevezetett ellenségeiként akarták beállítani. Barnier újra és újra azt mondta a brit tárgyaló feleknek, hogy az Egyesült Királyság egyetlen módon tud továbbra is vámmentesen kereskedni az EU-val: ha lemond a határai ellenőrzésének visszavételére irányuló abszurd követelésről. Barnier még a közelmúltban is hajthatatlan volt: „Szó sem lehet a brexit újratárgyalásáról szabad mozgás nélkül” – mondta júniusban.

Mára az Európai Unió mindhárom őre változtatott a tónusán, mi több, átvette a korábban olyan nagyon elítélt brexitpártiak nyelvezetét és politikáját. Első körben még a látszata is megszűnt, hogy megvédenék a vállalatok egyenlő versenyfeltételeit. A Covid-19-világjárvány okozta gazdasági visszaeséssel szemben Franciaország és Németország is újra előhúzta az állami támogatások gyakorlatát. Ahogy Macron fogalmazott: „Európa válasza az elmúlt években a nemzeti rugalmasság biztosítása volt: vagyis az állami támogatás.” Eközben Olaf Scholz német kancellár megfeszítette kormánya izmait, hogy megakadályozza a Commerzbank egyébként teljesen legális átvételét az olasz UniCredit által, aláásva ezzel az egységes uniós pénzügyi piac lehetőségét.

Sokkal megdöbbentőbb a másik két szereplő damaszkuszi útja. Donald Tusk felfedezhette magában a titkos brexitbarátot, vagy csak megfeledkezett arról, milyen helytelen, ha egy EU-tagállam újra meg akarja erősíteni a határai ellenőrzését. Most, hogy ismét Lengyelország miniszterelnöke, Tusk megesküdött, hogy „visszaveszi az irányítást” Lengyelország határai felett, és az Egyesült Királysághoz hasonlóan mentességet követel az EU-szabályok alól az európai országok által befogadandó menedékkérők kvótájára vonatkozóan. Valójában még ennél is tovább ment, hiszen felfüggesztette a lengyelországi menedékjog elérését a Fehéroroszországból és Oroszországból érkezők számára, és ezzel durván megsérti nemcsak az uniós szabályokat, hanem Lengyelországnak a nemzetközi jogból következő és az Emberi Jogok Európai Bírósága szerinti kötelezettségeit is. Ami, lássuk be, már-már a brexit mérgező szellemének a terjedését sugallja.

Michel Barnier, Franciaország jelenlegi miniszterelnöke sem adta alább Tusknál: ma egy kisebb­ségi kormányt vezet, amely az euro­szkeptikus, idegengyűlölő Ma­rine Le Pen és a Nemzeti Tömörülés hallgatólagos támogatásával működik. Közben az európai bíróságok joghatósága alóli mentelmi jogért kampányolt, hogy Franciaország bárkit kitoloncolhasson, akit csak akar, és még az EU-n kívülről érkező bevándorlás tilalmát is törvénybe szeretné iktatni.

Mi történt? Mi vezetett az európai eszmék őreinek pálfordulásához? A válasz nagyrészt Európa törékeny gazdasági alapjaiban rejlik. A politika „visszanemzetiesítése” mindannyiszor terítékre került, amint az „egyre szorosabb unió” közös projektjének fénye megkopik. A közel két évtizedes befektetési deficit az Európát szétszakító centrifugális erőket erősíti, és a brexit szellemét terjeszti Párizstól Varsóig.

A világjárvány óta az EU Kínába irányuló exportja stagnál, míg az Egyesült Államok csaknem megkétszerezte az Európából származó importját. A fegyverek, a fosszilis tüzelőanyagok és a külső kereslet tekintetében teljes mértékben Amerikára támaszkodó EU rendkívül sebezhető. Ha Donald Trump megnyeri az elnökválasztást, és bevezeti a beharangozott vámokat az uniós exportra, Európának még súlyosabb depresszióval és széttagoltsággal kell szembenéznie.

Súlyos vádirat Európa vezetőivel szemben, hogy olyan sokáig ágáltak az EU mérsékelt, de alapvető politikai reformja ellen, hogy gyakorlatilag annak szétesését készítették elő. Miközben mélyen hallgattak Európa közös szükségleteiről (például a nagyszabású zöld beruházások szükségességéről), elmulasztották a szükséges közös eszközök kiépítését, tulajdonképpen az EU legveszélyesebb szabotőreivé váltak. A brexit hazaérkezett.

Jannisz Varufakisz
A szerző a MeRA25 párt vezetője, Görögország korábbi pénzügyminisztere, az Athéni Egyetem közgazdász professzora 

©Project Syndicate, 2024