Eleve kudarcra van ítélve a Rio+10 konferencia?

A világ legnagyobb konferenciájának ígérkezik, ha igaz, hogy valóban 65 ezer (!) résztvevője lesz, mint az a szervezők szerint várható, mégis megannyi megfigyelő a johannesburgi Föld-csúcs kudarcát jósolja. Nem utolsósorban azért, mert bár sokan lesznek, mégis egygyel kevesebben, mint azt a legtöbben szeretnék. Nem lesz ugyanis ott George Bush, az Egyesült Államok elnöke. A Rio+10 „becenevű” tanácskozás, amelynek színhelye hétfőtől a dél-afrikai Johannesburg, a Rio de Janeiróban éppen egy évtizede tartott első Föld-csúcs óta eltelt időszak (sovány) eredményeit és az akkor elfogadott szép határozatok megvalósításához szükséges tennivalókat hivatott áttekinteni. Az ENSZ-konferencia célja megmenteni a Földet, valamennyiünk otthonát a körvonalazódó ökológiai katasztrófától, amelynek fenyegető természeti előjeleit hol erdőtüzek, hol szárazságok, hol özönvízszerű árvizek rajzolják ki, ugyanakkor pedig megóvni a legelesettebbek százmillióit a kegyetlen szegénységtől. A kettő különben összefügg.

Tíz éve 117 állam- és kormányfő gyűlt egybe Rióban, akkor jelen volt az amerikai elnök (a jelenleginek az apja), és el is fogadták az Agenda 21-et, amely az élet minőségének javításához szükséges tennivalókat tartalmazta.

Csakhogy a terepen az elvek nemigen váltak gyakorlattá. 2000-re a széndioxid-kibocsátás 10 (az Egyesült Államokban 18) százalékkal nőtt 1990-hez képest. 1997-ben az erdőtüzek 5 millió hektárt faltak fel, többet, mint bármely más esztendőben addig, a következő évben a rákkeltő ultraibolya sugárzást átengedő ózonlyuk az Antarktisz fölött 25 millió négyzetkilométeres területre nőtt, amely nyolcszorosa volt az előző, 1993-as rekordnak. 2000-ben kipusztultnak nyilvánították Miss Waldron vörös kolobusz majmát, több száz éve először fordult elő ily módon, hogy eltűnt egy főemlősfajta. 2001-ben George W. Bush amerikai elnök bejelentette, hogy országa nem írja alá a kiotói jegyzőkönyvet, nem csökkentheti az abban előírt mértékben a széndioxid-kibocsátást, mert az ellentétes országa érdekeivel. A riói célokat éppen a rövid távú gondolkodás veszélyezteti, egyfelől a szegénység, másfelől a gazdagság véglete. Ami az előbbit illeti, nehéz elvárni például az amazonasi esőerdőt termőföldnyerés végett felégető helyi lakosságtól, hogy az emberiség számára oly fontos vegetáció védelmére inkább éhen haljon. Az utóbbira a washingtoni döntés a példa.

A kiotói jegyzőkönyvekben előírt gázkibocsátás-csökkentés elérése 2010-ig 56 milliárd dollárba kerülne az ipari országok számára – ám ugyanebben az időben a világ leggazdagabb országai 57 milliárd dollárnyi támogatást nyújtanak a fosszilis fűtőanyagok (a legfőbb széndioxid-forrás) termelésének támogatására. 1950-ben minden emberre 17 ezer köbméter friss víz jutott, 1995-ben már csak 7 ezer, és ebben az ütemben 2020-ra 5 milliárd embernek nem jut elegendő víz, ezért a vízhiány válhat a legfőbb konfliktusforrássá a világon.

A tengerek és óceánok halállományának felét teljes mértékben le-, 20 százalékát pedig túlhalásszák. A fejlett országok halászflottáit ezért akkora támogatásban részesítik kormányaik, amely a fogás értékének 20 százalékával ér fel. Miközben a trópusi irtások következtében évente négy Svájcnak megfelelő területről tűnik el az erdő, a fakitermelés évi 35 milliárd dollárnyi kormánytámogatásban részesül. Vagy a legmegdöbbentőbb számpár: a gazdag országok által a szegényeknek nyújtott évi támogatás 53,7 milliárd dollárra rúg – ez nem kis összeg. Viszont a fejlett országok mezőgazdasági termelői évi 335 milliárd dollárnyi támogatást (!) élveznek. Persze igaz az ellenérv, hogy a fejlődő világban nem egy kormányzat akad, amely „lenyúlja” a támogatásokat, hogy éppenséggel ott a legelmaradottabb és így a legszennyezőbb az ipar, hogy ezeken az államokon belül egy kisebbség nem egyszer mesés jólétre tesz szert honfitársai kárára.

Bush távolmaradása nyomán a világ természetesen elsősorban Washingtonra veti majd tekintetét, amikor ilyen figyelmeztetések hangzanak majd el. Ez sok szempontból jogos lehet ugyan, de legalább ekkora veszély az, hogy Bush távolléte ürügyül szolgálhat a nemzeti és nemzetközi lobbiknak a nagyobb ívű célok megvétózására vagy a védelmi mechanizmusok lelassítására.