Elcsépelt javaslat

Valaki azt meséli, álmában rohant az állomásra, a prágai gyorsvonatra. A szerelvény már bent állt. Meglátta egy kedves ismerősét, amint épp felszáll, s megörült, hogy nem fog egyedül utazni. De az ismerős azt mondta, hogy ez hálókocsi, ne szálljon fel, neki máshol van a helye. Egy pillanatra kíváncsiságból bekukkantott, s egymás mellett és felett sorakozó zárt, fehér ajtókat látott. Aztán rohant a már mozgó vonat elejére, felugrott, megkérdezte, ugye, ez a prágai gyors, mire a kalauz azt válaszolta, igen, de csak részben. Ez érdekes, gondolta, de elindult befelé. Előbb egy kocsmaszerű teremben találta magát. Nem volt hely. Aztán luxusszállodai lakosztályok következtek. Családok ültek ott finom köntösökben, épp reggeliztek, kávéillat ütötte meg az orrát. Itt volt hely, de valahogy kívülállónak érezte magát. Aztán begördült egy autó, kinyúlt egy kar, és nagy csomagot nyújtott át neki. Ajándék. Nahát! De amikor meg akarta nézni, mi van benne, észrevette, hogy a doboz meg van lékelve, lötyög, mintha kibelezték volna. A reggeliző családok érdeklődve nézték, amint a csomagot bontja... Aztán felébredt. Miért épp Prága? Milyen ajándék? Ki lopott belőle? Miféle talány ez? Így is kezdődhet az új év. Hallottam egy igaz történetet. Egy tehetséges fiatal zenész pár összeházasodott, s egymás után jöttek a gyerekek. A férfi egyre nagyobb karriert futott be. Sokat utazgatott a világban, miközben felesége odahaza a gyerekeket nevelte. Kapcsolatuk megromlott. Akkor a férfi, hogy megmentse a házasságukat, rendszeresen imádkozni kezdett. A feleségét is erre buzdította. Nem volt könnyű, de mire unokáik lettek, rendbejöttek a dolgok. A történet az ima erejét volt hivatott bizonyítani. Én hiszek az ima erejében. De nem tetszik, hogy az egyik fél, ahelyett, hogy részt vállalt volna a családi terhekből, csak magával törődött, mintha senkije sem lenne. Ráadásul alibista módon Istennel akarta elintéztetni mindazt, amit neki kellett volna. Hát nem azért kapunk társat – az élet egyéb ajándékairól, szülőről, gyermekről, barátról, rokonról nem is beszélve –, hogy legyen kivel naponta foglalkoznunk, beszélgetnünk? Hogy legyen kivel rendszeresen törődnünk? De úgy, hogy ezt ne csak mi gondoljuk, hanem ő is érezze? Elcsépelt a javaslatom, de talán időszerű. Az év elején vegyük számba a kapcsolatainkat. Adjunk hálát értük, s próbáljunk meg (még) jobban szeretni. Így is kezdődhet ez az év.