„El voltam utazva”

Felkeltette figyelmemet Tankó László „Tenni kell, nem ma??gyarázkodni” című írása az Új Szó 2008. január 25-i számában. A szerző ebben a magyar tannyelvű iskolák szlováknyelv-oktatásának problémakörét veti fel. „Kérdem, hogyan akarunk javítani, előbbre lépni, ha a tanítás azt sugallja, nehogy a magyar diák megtanuljon szlovákul, mert elvész a nemzeti öntudata, büszkesége.” Szerintem ebben téved tisztelt Tankó úr. Én ugyanis úgy érzékelem, hogy legtekintélyesebb oktatási szakembereink egyöntetűen a szlovák nyelv magas szintű elsajátítása mellett teszik le a garast, csak nem az anyanyelvi tudás rovására. Arról van szó, hogy anyanyelvű beszédkészségünk nem maradhat el a szlovákkal szemben. Célunk világos: a magyar gyerek a lehető legtökéletesebben sajátítsa el a szlovák nyelvet, de anyanyelvének mű?velését is magas fokra kell fejleszteni.

Miért hangsúlyozom ennyire az anyanyelvismeret fontosságát, kérdezhetik a kedves olvasók. Az ok kézenfekvő: kisebbségiek vagyunk, nyelvünk a meghatározó identitásjegyünk, külső jegyek alapján nem lehet bennünket megkülönböztetni szlovák polgártársainktól. Amint nyelvünket elveszítjük, nemzetiségünket is feladjuk.

Kisebbségi magyar nyelvünk állapota lehangoló. Elkeserít, fület sért az „el voltam utazva” és még sok hasonlóan magyartalan mondatszerkezet köznyelvünkben. A közigazgatásban a szlovákiai magyar már szinte keveréknyelvet használ: megyek az obecný úradra, a sociálna poisťovňába, megkaptam a rozhodnutiet, a výmert még nem küldték el. A műszaki tudományok, az iparos szakmák területén sem jobb a helyzet: A stíhačka, výs?kumný ústav, odstredivka, nabíjačka, zbíjačka kifejezések igen hosszú sora már szinte létjogosultságot nyert nyelvünkben.

Az állandó nyelvromlás igen komolyan veszélyezteti anyanyelvünket. Amint ugyanis a kisebbségi magyar az államnyelvet magasabb szinten műveli, mint az anyanyelvét, nagy valószínűséggel szlovák nyelven igyekszik értekezni mindenütt, ahol erre lehetősége adódik. Márpedig Szlovákiában bőven van erre alkalma. Ilyen körülmények között magyar nyelvű kommunikációs készsége egyre jobban elmarad a többségi nyelvvel szemben: észre sem veszi, és már szlovák nyelven szövi gondolatait, s ha az adott helyzetben módjában áll nyelvet választani, szinte önkéntelenül szlovák nyelven nyílik szája. Az ilyen személyek gyermekeiket általában szlovák iskolába íratják, mivel úgy vélik, ezen a nyelven köny?nyebben tudnak nekik segíteni a tanulásban. Leszögezhetjük tehát, hogy az alacsony szintű anyanyelvű beszédkészség a szülők részéről az egyik legfőbb oka annak, hogy sokan nem magyar iskolába íratják gyermeküket. A szlovák iskolából kikerült magyar fiataloknak általában igencsak gyengécske a nemzettudatuk, és nincsenek kellőképpen felvértezve a mindig rájuk nehezedő asszimilációs hatásokkal szemben. Nyilvánvaló, hogy „a nyelvében él a nemzet” közvetve vonatkozik az anyanyelvű oktatásra is.

Tisztelt Tankó úr, azt már kifejtettem, miben nem értünk egyet, és jeleztem egyetértésünket abban, hogy a felvidéki magyaroknak jól el kell sajátítaniuk a szlovák nyelvet az iskolában. De nem mindegy, milyen iskolában. Anyanyelvű oktatás híján nagymértékben felgyorsulna az asszimilációnk. A szlovák iskolából kikerülő magyar fiatalok nemzetiségi vonatkozásban szinte gyökértelenek. Igen sokszor egy gyönge fuvallat is kiszakítja őket magyar szellemiségű közösségi kötelékeikből, ezért válnak sokan közülük identitászavarral küzdő személyekké, akiket könnyen megtéveszt a szlovák kormányzat hamis kisebbségpolitikája.

Elmondhatjuk tehát, hogy tudatos kisebbségi magatartás nélkül nincs esélyünk a megmaradásra. Nem nélkülözhetjük a színvonalas magyar iskolákat, ahonnan magas szintű magyar- és szlováknyelv-tudással kerülnek ki a gyerekek. Ezenfelül csak magyar szellemiségű oktatási intézményben fejlődhet az emberpalánta egészséges nemzeti öntudattal bíró fiatallá, akiben van kellő tudatosság, eltökéltség, szilárdság a kisebbségi lét megpróbáltatásainak elviseléséhez, s ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja a más nemze?tiségűek hasonló érzelmeit. Erősen kétlem, hogy ilyen hozzáállást tanúsít az a dél-szlovákiai magyar, aki tökéletesen bírja a szlovák nyelvet, de anyanyelv-használata megrekedt a konyhanyelv szintjén. Az ilyen ember általában passzívan viszonyul a nemzetiségi problémakörhöz, mivel nehezen képzelhető el példamutató fellépés közösségünk érdekében olyan személytől, aki gyatrán beszéli nyelvünket.

Tisztelt Tankó László, ezekkel az észrevételekkel igyekeztem kiegészíteni az írásában érintett szlováknyelv-tudás témáját, azzal az őszinte szándékkal, hogy így talán tisztábban látjuk az összefüggéseket.

Együd László, Feled